Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth

A Duke Nukem Forever testvérének az elkészítése mégsem tartott örökké, de azért több mint hat évet kellett rá várni. A Call of Cthulhu azonban most tavasszal megjelent, és ugyan eleinte nagy volt az öröm és a vígadás, utólag már kevésbé mosolygunk, ha a szoftverre gondolunk. Kiábrándító kritikánk következik.

Fura az élet. Képesek vagyunk valamire hosszú időket várni, hogy aztán a kezünkbe vehessük, és élvezzük. Személy szerint rengeteg dologgal voltam már így az életben, és soha nem tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen megérte-e ez a hatalmas várakozás, készülődés. Itt van most például a Call of Cthulhu. Mióta is szerettem volna játszani vele? 1999 legvége óta? Olyasmi. Azóta eltelt hat és fél év, írtam nem egy előzetest, kapcsolatba kerültem a készítőkkel, beszélgettem is velük, most pedig itt ülök egy hideg és esős éjszaka kellős közepén a gépem előtt, és nincs egy normális gondolatom a játékkal kapcsolatban, amit megoszthatnék veletek.

Az egész akkor kezdődhetett, amikor elolvastam életem első Lovecraft-novelláskötetét, ami talán Az őrület hegyei volt. Azt hiszem ez volt az első könyv, minek hatására megszerettem olvasni, és pár hét után beszereztem az összes többi részét is ennek a sorozatnak. Biztos jópáratoknak is ugyanúgy megvannak ezek a pici, szép borítóval rendelkező zsebkönyvek. Később ráakadtam a régebben kiadott példányokra is, így már igazi rajongónak nevezhettem magamat, ma pedig ott tartunk, hogy az egyik vezető könyvkiadó a harmadik gyűjtőpakkot rakja a boltok polcaira, és ezekben annyi minden van, mint öt-hat kisebb könyvben egyszerre. Mit akarok ezzel mondani? Lovecraft ma trendi. Nem csak itthon, külföldön is.

Ez az egyetlen racionális magyarázatom arra, hogy a Headfirst miért nem vágta ki a kukába a projektet még 2001-ben. Akkoriban mondjuk még iszonyatosan nagy flash volt megnézni a képeket, és elolvasni, hogy milyen lesz majd minden. 2006-ban viszont már sántít az egész. Sajnos megint ott tart az életem, hogy kevesebbet játszok, mint amennyit szeretnék, ezért elég lassan haladtam a programmal, nem is vittem végig (erre azért mindenképpen sort kerítek majd). A lényeg azonban lejött, és megint ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint bármikor máskor, amikor éveket vártam valamire. Az ember természetesen örül ilyenkor, mert legalább kipróbálhatja álmai játékát, azonban ez is olyan, mint egy minden korlátot ledöntő szerelem; egyszer így is, úgy is kiábrándulsz, és ez a Cthulhunál hamarabb jött el a vártnál. Ofkorz tisztában voltam azzal, hogy egy külsőségek vezérelte világban kevés lesz a fejlesztők teljesítménye (sőt, az Xbox-ról való portolást egy ember végezte el, tehát nyugodtan írhattam volna azt is, hogy kevés lesz a fejlesztő teljesítménye, whatever), de a program ezen kívül más, alapvető szempontokkal szemben is alulmarad.

 

A történet egy ember folyamatos bekattanását meséli végig, mert valami olyannal találkozott, amit képtelen volt felfogni. Város mutáns lakókkal, természetfeletti lények, elmegyógyintézet és a többi, tehát minden, ami Lovecraft. Ehhez nagyon értett, mégha másik ezer ilyet is írt. Az irányítással van a gond többnyire. Egyszerűen béna, látszik, hogy a fejlesztők hat év alatt sem tudták eldönteni, hogy kalandjáték, túlélőhorror, vagy FPS legyen a Call of Cthulhu. Végül ötvözték a hármat belső nézetbe, és ez sehogy sem lett jó. Alapból megbukik a kalandjátékok világában, mert fejtörőből kevés van, és azok is nevetségesek, illetve sokszor időre mennek a dolgok, és az ügyességünkre is szükség van. Túlélőhorrornak sovány, mert nincsenek kifejezetten túlélős részek benne (egy-két kivétellel), FPS-nek meg furcsa, mert se crosshair, se komolyabb lövöldözős jelenetek nem találhatóak, és skulóból sincsen sok. A Call of Cthulhu tehát minden a fenti három stílusból, és semmi. Sajnos nem válik az előnyére, nagyon ormótlan, egyszer nem éreztem magam kényelmesen a nézőpontomban. Ehhez társul a grafika, ami sajnos ma már nagyon gázos. Olyannyira, hogy nem is kezdem el ócsárolni. Nincs szívem.

Sokat lehetett hallani arról is, hogy a program a hasonló elnevezésű asztali szerepjáték bizonyos szabályait is használni fogja (például a megőrülés faktort), de ebből nem sok tapasztalható. Kétségtelen tény, hogy gyomorforgatóbb helyeken, illetve félelmetes szituációkban gyorsul a szívverésünk, megszédülünk és összemosódik minden a látómezőnkben, de ezzel tulajdonképpen ki is merül a Call of Cthulhunak ezen vonása. Pedig nem lett volna rossz, ha ezt a lehetőséget a készítők jobban felhasználják, ezzel ugyanis különféle végigjátszásokat lehetett volna generálni, az esetleges mellékküldetések megtervezésével egyidőben. Így viszont egyik sincs.

Mindezzel szemben a gyógyítás nagyon tetszett, mégha kicsit abszurd is. Különféle egészségügyi csomagokat találhatunk, melyekkel a sérüléseinket (pl.: horzsolás, golyó ütötte seb stb.) orvosolhatjuk. Ha nem tesszük időben, akkor elkezdünk lassulni, sántítunk, romlik a látásunk, majd a végén elvérzünk.

A helyzeten a hangulat is javít valamelyest, elvégre mégis a horror szülőatyjával fémjelzett szoftver ez, vagy mi. Főleg akkor jó az egész, amikor már hangokat hallasz para esetén (ilyeneket, hogy „you are gonna die” stb.), és egyszerűen érzed, hogy a load opción kívül más nem ment ki a bajból. Ez legalább rendben van.

Mindennek ellenére hatalmasat csalódtam. A mondásom beigazolódott: a horrort olvasni kell. Megyek is.