Prince of Persia: Sands of Time

 2003. december 05.



Az Ubisoft sikeresen ültette át 3D-be a klasszikus platformjátékot, ami annyira jól sikerült, hogy díjak tömkelegét söpörte be és egy új franchise született belőle. Látványos, élvezetes akciók színesítik a játékmenetet, de a történetet sem hanyagolták el. A film adaptáción már dolgoznak.




Végigjátszás



A Herceg felmászott az erkélyre és belépett a szobába:
 
    Történetem, hercegnőm, egy háborúval kezdődött. Egy háborúval, melybe az apám iránti szeretet és tisztelet hajszolt. Apám a maharadzsa seregeinek hadvezére volt. A maharadzsa egy hódító hadjáratra küldte seregeit, köztük apámat és engem, mely hadjáratnak igazi célja egy általam ismeretlen és titokzatos birodalomban található hatalmas kincs: az Idő Homokját tartalmazó Homokórának és az Idő Tőrének megszerzése volt.
     Mikor magához hívatta apámat, hogy megbeszéljék a támadást, én is elkísértem, de Őfelsége nem bánta jelenlétemet. Magabiztos hangjából azt vettem ki, hogy teljesen bízik a támadás sikerében, ugyanis a birodalom nagyvezírje a mi oldalunkra állt, holott szándékai még a maharadzsa előtt is ismeretlenek voltak, de mivel ő volt az egyetlen és legbiztosabb esélyünk bejutni a hatalmas várfalakkal védett palotába, ezért bíznunk kellett titkos segítőnkben és Őfelsége ítélőképességében és emberismeretében.
     Amint a seregek felkészültek útnak indultunk, s hónapok múlva elértünk utunk végpontjához.
     Áruló szövetségesünk kinyitotta nekünk a kapukat, s a támadás megindult. Erőink (csodálkozásomra) többszörösen meghaladták ennek a titokzatos birodalom seregeinek létszámát, így könnyedén bejutottunk a kapun. A harc a kapukon belül is elkezdődött.
     Mivel apám közelében harcoltam, láttam, amint odament hozzá egy öregember és beszélni kezd hozzá. Tehát ő lenne az áruló! Közelebb mentem hozzájuk, hogy halljam, miről beszélnek, mert a csatazaj elnyomta hangjukat.
     Apám kérdezte az öreget, hogy merre találjuk a Homokórát és a Tőrt? A vezír szerint a birodalom maharadzsájának kincse egy csarnokban van a palotán belül. Mivel az én feladatom volt a Tőr megszerzése és hazaszállítása, ezért elindultam a mondott irányba, s belovagoltam az egyik belő kapun, ami felettem akart összeomlani, de még éppen át tudtam ugrani.
     Egy nyitott folyosóra jutottam. Előttem pár katonánk próbálta betörni a zárt kapukat, de az egyik hajítógép lövedéke mellettük csapott be rájuk omlasztva a kaput, s mindegyikük meghalt. Szegények, derék katonák voltak!
     Én viszont most nem tudok tovább menni, mert előttem is leomlott a kapu, és mögöttem is. Körbenéztem, hátha valahogy tovább tudok-e jutni. A jobb oldalamon lévő fal tetejéből egy jókora darabok estek le belőle. Gondoltam a segítségükkel fel tudnék jutni a falra, ahol egy ajtót pillantottam meg. Felmásztam a faldarabokra és átugrottam a kapu omladékaira. Szerencsére elég stabilan állt és megtartott, s mivel elég magasan volt, így feljuthattam a fal tetejére. Sajnos ugrásból nem értem el a szegélyt, más módon kellett megpróbálnom feljutni. Hála tanítómestereimnek és edzőimnek, megtanultam falon futni. Így felfutottam az oldalfalon, elkaptam szegélyt és felhúztam magam. Megláttam az ajtót a fal másik végében. Átugrottam egy eléggé nagy lyukon, melyet egy lövedék omlasztott be a fal tetején. Az ajtót zárva találtam ezért jobbra fordultam, hogy körülnézzek. A szemben lévő falhoz, ahol egy másik ajtót láttam, -ráadásul nyitva �, egy deszkából tákolt híd vezetett át, amelynek már csak a maradványai álltak. A volt híd közvetlenül az oldalfal mellett állt. Megpróbálkoztam egy elég nehéz mutatvánnyal: az oldalfalon futottam át a túloldalra, s megint áldottam tanítómestereimet különleges képzéseim miatt.
     Az ajtó mellett hadseregünk legjobban kiképzett egységének egyik tagja feküdt. Holtan! Testéből egy dárda állt ki, melyet még holtában is fogott. Bal karján az elit katonák címerével díszített kerek pajzs ketté volt repedve. Egy katona dicső életének vége. Legalább ő úgy halt meg, ahogy mindig is szeretett volna. Nyugodjék békében!
     A harc zaja visszatérített gondolataimból. Bementem az ajtón a kis épületbe, mely bizonyára a falakon posztoló őrök szobája lehetett. Kimentem a jobbra nyíló ajtón, mely egy rövid várfalra vezetett, minek túloldalán egy ajtót láttam.
     A várfalon egy őr állt lándzsával a kezében. Nem teketóriáztam. Gyorsan levágtam, majd az ajtóhoz léptem, de ezt is zárva találtam, ezért körülnéztem. A várfal, melyen álltam, egy másik, jóval magasabb falhoz kapcsolódott. A felsőbb várfal oldalához egy létra volt támasztva, mely felvitt a tetejére. A létrán felmászva folytattam utam. A fal tetején két őr őgyelgett, de már nem sokáig. Egyikük karddal volt felszerelve, hosszú haja copfban lógott a vállára. Másikuk turbánban volt, s kezében egy lándzsát szorongatott.
     Felugrottam a falra, s leszúrtam a copfosat. A másik őr, kinek lándzsa volt a kezében, mögém lopózott, de mire belém szúrhatta volna fegyverét, a vállán átugorva két vágással leterítettem. Előttem tárva-nyitva állt a kapu. Bent egy sekély, vízzel teli medencét találtam. Két padon átugorva, melyek elzárták előlem az utat, kimentem a szobából. Kívül egy leomlott várfal fogadott. A várfal aljában négy őr kísérte figyelemmel az eseményeket. Gondoltam, talán lent tovább tudok menni, ezért lemásztam a törmeléken az alsóbb falra, ahol az őröket láttam, s felfigyeltem egy nyitott ajtóra, mely az épület belsejébe vezetett. Kemény menet volt levágni az őröket, egyikük elég rendesen meg is vágott.
     Az épület folyosója egy deszkákból épült párkányra vezetett. A párkány túlsó végén újabb ajtót pillantottam meg, de egy lövedék leomlasztotta a párkány egy részét, így megint a falon vízszintesen futva tudtam átjutni a párkány másik végébe. Ez az ajtó is zárva volt, de mellette találtam egy létrát. A létrán felmásztam, majd beléptem a felsőbb falról nyíló szobába. A szobában egy másik medencére leltem. Kortyoltam egy keveset a vízből, mely segített visszanyerni életerőmet.
     Kilépve a szobából négy őr fogadott. A szemben lévő épületrész udvarra néző oldalát éppen akkor robbantotta be egy lövedék. Azt hiszem, megvan a palota belsejébe vezető út. De oda valahogyan el is kell jutnom.
     Először az őröket vettem kezelésbe, kik némi ellenállással ugyan, de felhagytak a további harcolással.
     A lyukhoz csak egyféle képpen tudtam elérni. A falakon körbe egymás alatt párkányok húzódtak. Azokon végigmászva sikerült elérnem a lövedék okozta lyukat, s bemásztam rajta. Végre, sikerült bejutnom a palota épületébe!
     Bent újabb őrök álltak készültségben. Gyorsak voltak, de én még gyorsabb. Nem akartam még több életet kioltani, de csak így tudtam megszerezni a Tőrt.
     Miután végeztem velük, körülnéztem. Fejem felett egy hosszú erkély húzódott. A szobában oszlopokat is beépítettek, s azokra fölmászva át tudtam ugrani az erkélyre. Az erkélyről egy folyosóra jutottam, mely elég érdekesen volt kialakítva: a folyosó nagy része az erkély szintjénél 2-3 méterrel mélyebbre volt építve. Az oldalfalon átfutottam a szemben lévő emeltebb tömbre, ahol a folyosó elkanyarodott. Előttem megint bemélyedt a folyosószakasz, majd bal oldalt kiemelkedve folytatódott. Megint végig futottam a falon, majd mikor egy síkba kerültem a tömbbel, elrugaszkodtam a faltól és átugrottam rá. A tömbről továbbfutottam a következőre. Itt, magasan fölöttem folytatódott a tömb. Felfutni nem lett volna értelme, ezért a falakon ide-oda ugrálva próbálkoztam feljutni, s ez sikerült is. Egy erkélyben végződött a �folyosó�.
     Megvan a Homokóra! Az erkély egy csarnokra nyílt, minek végében ott állt a Homokóra, benne az Idő Homokjával. Átfutottam a Homokóra felett lévő erkélyre, ahol egy üvegen keresztül megpillantottam az Idő Tőrét. Tehát a Tőr a Homokóra mögötti falon túl van! Valahogyan meg kellett kerülnöm a falat.
     Az erkéllyel, -melyen bejöttem- szemközti falnál, egy átjárót láttam meg, s átfutottam oda.
     Egy újabb mélyített folyosó volt előttem. Ahogy lemásztam, a folyosón három oszlop emelkedett fel, késeket kimeresztve magukból, elkezdtek forogva ide-oda �járőrözni� a folyosó hosszában. Fenébe, úgy tűnik sikerült valamiképpen beindítanom a palota védelmi rendszerét! Szerencsémre a középső oszlop pont ellentétesen járt, mint a két szélső, s így át tudtam futni közöttük, s mikor felém közeledett a középső oszlop, kifutottam a szélső oszlop útvonalára, ami épp mögöttem volt.
     Egy újabb mélyített folyosó várt, mely jobbra elkanyarodott. Szemben velem egy vékony párkányt véltem felfedezni. Nem tétováztam. Gyorsan átfutottam az oldalfalon a párkányra, majd végiglépdeltem rajta. Mivel egy szobor miatt nem tudtam végigmenni rajta, átugrottam a másik falon lévő párkányra, majd miután elhagytam a szobrot, vissza a másik párkányra, ami a következő megemelt folyosóig vezetett, amin a két forgó oszlop már �járőrözött�. Gyorsan átfutottam közöttük, majd a falon át egy másik tömbre, a folyosó végére. Egy óriási tér tárult szemem elé, alatta gigantikus mélységgel. Jobbra tőlem megpillantottam egy hatalmas szobrot, s tetején egy oltáron elhelyezve az Idő Tőrét.
     A szobor előtt oszlopok sorakoztak. Valahogyan el kellett érnem az oszlopokig, hogy az oszlopokról átugorva a szoborhoz jussak.
     Alattam párkányok húzódtak egymás alatt, melyek egészen az oszlopokig értek el. Megvan az út! Óvatosan haladtam párkányról párkányra, mert bármelyik pillanatban leomolhattak volna. Egy részük épp akkor omlott le mielőtt ráléphettem volna. De szerencsésen eljutottam az oszlopokig, miken átugrálva elértem a szoborhoz. A szobor aljában álltam, s valahogyan fel kellett másznom a tetejére. A válláig még egész egyszerű volt, de innét már egyáltalán nem volt az. Felfutottam a szobor oldalán, majd faltól � falig ugrálva felértem a szobor fejéig és elkaptam a szegélyét. Szerencsésnek mondhattam magam, mert elég lett volna egyszer is megcsúsznom, s most nem mesélhetném el ama szörnyűségeket, melyeket ott a szobor tetején még csak nem sejtettem.
     Felhúztam magam és az oltárhoz léptem. Kezembe vettem a Tőrt. Gyönyörű megmunkálású volt. Markolatába az Idő Homokjával teli kis tárolót is elhelyeztek. Az éle és a markolat találkozásában egy piciny gombot fedeztem fel, majd kíváncsiságomtól vezérelve megnyomtam. Láttam, - és éreztem is -, amint körülöttem minden lelassul. Felnéztem. Láttam amint a felettem lévő � éppen leomlani készülő hatalmas kőtömb visszaemelkedik a helyére. Még egyszer megnyomtam a piciny gombot, majd hátraugrottam. A kőtömb előttem zuhant a mélybe, leomlasztva az oltárt, s a szobor egy részét.
     Hmm, úgy tűnik a Tőr képes visszaforgatni az Időt. Az oldalamon lógó hüvelybe helyeztem a misztikus tárgyat, majd átugrottam a jobb oldalamon lévő átjáróba. Megvan a Tőr, most vissza kell térnem apámhoz!
     Az előttem elterülő folyosó egy része beomlott, felfedve az alatta elhelyezett tüskéket. Nem lenne kellemes dolog leesni, ezért óvatosan, vigyázva ugrottam, majd a falon futottam át a folyosó épen maradt szakaszára. Elrohantam a felemelkedő, késekkel teli oszlopok mellett, felmásztam a párkányokon, s kiértem a csarnokra néző erkélyre, ahol apám katonái kötelekkel próbálták kivonszolni a hatalmas Homokórát a teremből. Leugrottam apámhoz és odanyújtottam neki a Tőrt, de ő azt mondta, maradjon nálam a visszaúton is. Nem kis meglepetésemre a Vezírt is ott találtam, aki kérlelte apámat, hogy ő maga hozza el a palotába a Tőrt, mert ő is velünk akart jönni, de apám leintette. Erre a Vezír köhögni kezdett s kendőjébe temette arcát, de apám nem foglalkozott vele. Örültem, hogy a Tőr nálam maradt. Igaz, hogy nem szívesen adtam volna oda annak az árulónak, még úgy sem, hogy tudtam, nélküle nem tudtunk volna bejutni a palotába.
     Elindultunk haza. A kincsek és a foglyok miatt lassan haladtunk, de szerencsére semmi baj nem ért minket az úton. Épségben elértük a palotát, ahol a maharadzsa örömmel fogadott.
 

És elkezdődtek a szörnyűségek� 

Miután atyám megmutatta Őfelségének a Homokórát, a Maharadzsa mintha visszamerült volna gyerekkorába: ujjongott és arcát a Homokóra üvegéhez tapasztotta. A Vezír eközben nagyban ecsetelte atyámnak, Hogy �az Idő Homokja egy olyan csoda, melyet élő ember eddig nem pillanthatott. Ezután a Maharadzsának ajánlotta, hogy a Homokórán lévő mélyedésbe helyezzük bele az Idő Tőrét, s Országunk Ura elkövette azt a hatalmas baklövést mely annyi embernek, köztük a saját életébe került: szinte gyermeteg viselkedése közben engedett a Vezír kérésének. Mivel nálam volt a Tőr, vonakodva bár, de végre kellett hajtanom a Maharadzsa akaratát, holott bensőmben valami nagyon is ellenezte. Lassan odaléptem a Homokórához és elővettem hüvelyéből a Tőrt, mikor hirtelen meghallottam egy elkeseredett fiatal női kiáltást az elfogott udvarhölgyek közül, de nem figyeltem rá eléggé, mert saját, ellenkező belsőmmel voltam elfoglalva. A Tőrben lévő Homok felvillant, ahogy belemélyedt a Homokórán húzódó mélyedésbe. A Homokóra alja megnyílt, s ezzel egy időben valami hatalmas erő megrengette az egész palotát. A föld remegett, ahogy az Idő Homokja a padlóra ömlött ki. A Homok mint a kiömlött víz, elterült a padlón, majd megdöbbenve figyeltem, mint kezd el kúszni felém, akár egy elszabadult kígyó. Elkezdtem hátrafelé araszolni előle, s megpillantottam apámat. Szörnyű látvány tárult szemem elé: az egyik őr kezét szorongatva ordított a fájdalomtól, mert bőrén hatalmas hegek jelentek meg és egész teste sárga fényben égett, akár maga az Idő Homokja. Aztán, mint egy vadállat rávetette magát a maharadzsára. A közelében apám a kardjával küzdött az ismeretlen ellenség ellen, majd fegyverét elhajítva megvonaglott és a földre zuhanva eltűnt az őt körülölelő homokban. Oda akartam rohanni hozzá, de a Vezír elállta előlem az utat, s mondta, hogy ő képes lenne visszafordítani amit tettem, majd hirtelen rám ordított, hogy azonnal adjam oda neki a Tőrt. Míg a Tőrt követelte észrevettem, hogy mind a ketten a Homokban állunk mégse lett semmi bajunk, holott mindenki aki hozzáért átalakult azzá a szörnyeteggé, mint amelyik megölte a maharadzsát. A Tőr a kezemben világított a markolatában elhelyezett Homoktól. Hirtelen rájöttem, hogy a Tőr az, ami megvédett az Idő Homokjától. De ha ez igaz, akkor a Vezír hogyhogy nem lett olyanná mint a többiek? Ez a gondolat a bizalmatlanságot, melyet a Vezír ellen éreztem, olyannyira felerősítette, hogy ahelyett, hogy átnyújtottam volna neki a Tőrt, inkább kirohantam a teremből. Még idejében ahhoz, hogy rám omoljon a kapuboltozat, s így a hátam mögött omlott le, megakadályozva a Vezírt, hogy utánam vesse magát. Ekkor értettem meg, hogy ez a katasztrófa előre el lett tervezve, s hogy a Vezír nem visszafordítani az eseményeket, hanem saját sötét céljára akarta felhasználni. Valószínűleg a Tőrt akarta megszerezni.
     Nagy Csarnok végében még épp megpillantottam, amint az egyik elfogott lány, az elől a két átalakult szörnyeteg elől kirohan a bal oldali ajtón, ami ezután beomlott, összezárva engem velük.
     Mikor egyikük elfeküdt, azt hittem vége, s a másik szörnyet vettem kezelésbe, de megint meghallottam annak a lánynak a hangját, ki a Trónteremben felkiáltott, mikor a Tőrt a Homokórába illesztettem. Most értettem is mit mondott: azt kiáltotta, hogy szúrjam le a Tőrrel, szúrjam le a Tőrrel! Mire azonban lesújthattam rá, elkezdett fényleni és felkelt. Na kezdhettem elölről. Miután kifeküdt megint, lesújtottam rá Tőrrel, egyenesen szívébe, ha az egyáltalán meghagyta a Homok ártó hatása. Ahogy a Tőr belevágott a húsába, mintha hamuvá égett volna tűz áldó hatása nélkül, csak hamu helyett Homok lett belőle, s a Tőr beszívta azt. Úgy tűnik csak így lehet elpusztítani őket.
     Miután végeztem az összessel, - mert egy ideig ujjak jöttek az elpusztított lények helyére, ráadásul a semmiből kerültek ide -, a beomlott kapu felé néztem. A Csarnok közepén, szökőkútként feltörő Homokoszlop emelkedett, pedig az előbb mintha még nem lett volna ott! A kíváncsiságom megint erősebb volt az óvatosságomnál, s valami ismeretlen erő is húzott; beléptem az Idő Homokjából álló oszlopba, elkezdett zúgni a fejem és elsötétült a világ körülöttem. Mikor felébredtem, a földön feküdtem. Mellettem az oszlop még mindig ontotta az ég felé a Homokot. A beomlott ajtóra szegeztem pillantásom és találkozott a lány pillantásával, kit a szörnyek elől menekülve láttam meg amint kirohan az ajtón. Most ott állt az ajtó mögött, s aggódó tekintettel nézett engem. Mikor látta, hogy észrevettem elrohant. Gyorsan felugrottam s utána rohantam. Szerencsére volt akkora rés a beomlott ajtón, melyen átfértem.
     Felnéztem a bal oldalamon lévő lépcső tetejére, ahol a lány állt, mintha engem várna, de mikor rákiáltottam, hogy várjon elrohant előlem. Utána futottam de leomlott a plafon lőttem, s csak remélhettem, hogy nem esett semmi baja. Annyi kérdés és fájdalom � melyet apám halála és otthonom romhalmazzá válása okozott � feszítette szívemet. Ki lehet ez a lány? Hogy maradt életben, mikor láttam, amikor rálépett az immár mindenhol elterülő Idő Homokra? S egyáltalán mi ez az Idő Homokja? �
     Mivel a leomlott plafon miatt nem mehettem a lány után, beléptem a jobbra nyíló szobába. A lépcső, amin le lehetett volna menni a szoba szintjére szinte teljes egészében leomlott, de ezen kívül máshol nem látszott meg a Homok pusztítása. A falon végigfutva lefutottam a földszintre, majd körülnéztem. Fejem felett az erkélyen, emlékszem volt egy ajtó, ami ugyanarra a folyosóra vitt mint aminek a plafonja leomlott, mikor a lány után szaladtam, s ami megkerülte a szobát, s csatlakozott az erkélyen elhelyezett ajtóhoz. Az út tehát megvan, de mivel az erkélyről nem vezetett lépcső a szobába valahogyan fel kellett másznom.
     Az ajtó, amin bejöttem, s a lépcső egy kis erkélyszerűséggel kapcsolódott a falhoz, s oszlopok tartották, amik végigfutottak a fal mentén. Az oszlopok, a biztosabb tartás érdekében rudakkal még a falakhoz voltak erősítve. Szemben velem, a szoba közepén elhelyezett ágy felett két platform épült számomra ismeretlen célból (de lehet, hogy csak egyszerű díszek), de most mégis örültem az építésznek, mert azon platformok és egy fátyolfüggönytartó rúd segítségével átjuthatnék az említett erkélyre, melyen tovább tudnék menni.
     Nem is haboztam tovább, felugrottam az egyik, az oszlopot a fallal összekötő rúdra, s elkezdtem forogni a rúdba kapaszkodva, s mikor elég volt a lendületem elrugaszkodtam, s átugrottam az egyik platformba futó kis párkányra, és átlépdeltem a platformra, majd átugrottam a másikra. Onnan oldalt futottam a falon, majd elrugaszkodtam és már ugrottam is a függönytartó rúdra. Átugrottam az erkélyre és kifutottam a folyosóra, épp időben ahhoz, hogy lássam a folyosó végén eltűnő lányt, de szerencsétlenségemre megint leomlott a plafon előttem újra elzárva az utat, de még az omlás előtt kettévált a folyosó, s más út nem lévén a balra kanyarodó szakaszon mentem volna tovább, de a Homok �áldásos� hatása miatt a padló beomlott. A folyosón végig fátyolfüggönytartó rudak húzódtak keresztbe. Némelyik részben ugyan le volt törve, de szerencsémre eléggé tartott még ahhoz, hogy át tudjak jutni az omlás túlsó végébe. Egyik rúdról a másikra lengve átértem az omlás felett a túloldalra. Kicsit félve léptem a folyosó padlójára, hátha csak egy kis súly kell ahhoz, hogy leomoljon, de aggodalmam felesleges volt és elbírt a padló.
     Egy másik folyosóba jutottam. Ittam egy keveset az ivókútból, majd beléptem a jobbra nyíló szobába, mert előttem az út el volt zárva. Egy újabb hálószoba tárult fel szemem előtt. A lépcső teljesen leomlott, a szemben lévő erkélyről nyíló ajtó beomlott, át sem lehetett rajta menni, balra tőlem fenn a párkány felett kb. 2 méterrel egy hatalmas lyuk húzódott. A lyukon át egy Homokoszlopot pillantottam meg. Hirtelen egy furcsa gondolat fogant meg fejemben: be kell lépnem az Oszlopba! Ugyanaz a gondolat és érzés, mint ami a Nagy Csarnokban indult meg bennem a Homokoszlop láttán.
     A falból függönyrudak álltak ki. Azokon átlendülve az erkélyre jutottam. Egy része leomlott, lehetővé téve, hogy az onnét falfutással elérhető egymás felett húzódó rudak segítségével lejussak a földszintre. Így is tettem, de amint leugrottam a földre, hirtelen homokszörnyek támadtak meg. Nemcsak a katonák testeire ismertem a szörnyekben, hanem udvarhölgyek iszonyatosan eltorzult testét is kimarta és megszállta az Idő Homokja. Sokan voltak, karddal, buzogányokkal és késekkel voltak felfegyverkezve. Iszonyatosak voltak, de nemcsak a látványuk, a bűz is, a rothadás bűze, ami körüllengte őket.
     Nem kíméltem őket, hiszen egyetlen céljukat már megpillantásukkor tudtam. Eltorzult, sárgán izzó szemük a halálomat kívánta, akárcsak egész, elrohadt, Homokjárta testük. Elpusztítani csak egyféleképpen lehet, mint az a Csarnokban már megtapasztaltam: ha eléggé legyengültek, az Idő Tőrét beléjük kell döfni, míg a Tőr fel nem szívja Homokká vált testüket. Nem kímélhetem ezeket, hiszen ezek már nem emberek! Ezek szörnyek! Harc közben fejembe villantak a múlt képei: a szolgák ténykedésétől hangos palota, a posztoló őrök látványa a kapuknál, a falakon, a maharadzsa mellett.
     Legegyszerűbb taktika ellenük az volt, amikor testükön felfutva, még a levegőben fordulva kardom pengéjével hátukat céloztam meg. Így még védekezni is képtelenek voltak, s pár kardcsapás elég volt ahhoz, hogy legyengüljenek. Miután elterültek a földön, pár másodpercen belül beléjük kellett döfni a Tőrt, különben újra életre kelnek.
     Miután támadóim testének Homokszemcséi a Tőr markolatába épített tárolóba hullottak, körbenéztem, miként tudnék felkapaszkodni a lyukhoz. A lyuk alatt eléggé közel a falhoz, rudak húzódtak egymás alatt.
     A legalsó rudat csak egyféleképpen érhettem el: felfutottam a falon, s elrugaszkodva attól elkaptam a rudat. Körbelengtem párszor, majd az oldalfalra ugrottam, majd szinte ugyanabban a pillanatban vissza a magasabban húzódó rúdra. Így, körbelengve és ugrálva jutottam fel a párkányra, mely a lyuk alatt feküdt. A párkányról felugorva elkaptam a lyuk szegélyét és beugrottam rajta.
     Bent egy újabb folyosóra jutottam, mely közepén ott állt a Homokoszlop. Habozás nélkül beléptem az Oszlopba.
     Kinyitottam a szemem. Megint a földön találtam magam. Úgy néz ki ezzel jár, ha be akarok pillantani a jövőmbe. Mert mondanom se kell, ahányszor beléptem az Oszlopba, mindannyiszor közeli jövőm egy rövid részletét ismerhettem meg elmosódott, szürke és zúgó villanásokban.
     Felkeltem a földről, ittam egy keveset az ivókútból, s tovább mentem. A bútorokkal eltorlaszolt ajtót furcsának találtam, de nem foglalkoztam vele, hanem a bútorokat nem sajnálva széttörtem azokat, s befordultam balra. Baloldalon fal, jobb oldalon omlás zárta el utamat. Felnéztem a falon (bal oldalt), s a magasban rögzített rúd mögött egy lyukat fedeztem fel. Felfutottam a falon, s átugrottam a rúdra, körbelendültem párszor, majd elengedtem a rudat és a lyuk szegélyét elkapva landoltam. A köveken leereszkedtem a baloldalon tátongó lyukig, s átléptem rajta és lehuppantam a padlóra. A folyosó, amelybe jutottam csepp alakú lámpásokkal és fátyolfüggönyökkel volt teleaggatva, sejtelmes hangulatot kölcsönözve az egész folyosónak. Végig rohantam a folyosón és� és egy függőhíd végében találtam magam, mely függőhíd egy nagy terem közepén épült kis szökőkúthoz csatlakozott, s amihez még három oldalról hasonló függőhidak kapcsolódtak. Odaléptem a kúthoz, s kortyoltam egy keveset belőle. Hirtelen összerándult a gyomrom, s millió apró tűként szúrt egész testembe a fájdalom. Látásom elhomályosult, s elmerültem a végtelen sötét mélységeiben.
     A lyuk mellett tértem magamhoz, vagyis a lyuk eltűnt! Nincs sehol az átjáró, amely arra a folyosóra és a függőhidak által körbevett titokzatos szökőkúthoz vezetett. Csodálkozásomban majdnem leestem az alattam tátongó leomlásban, ami valószínűleg az alsóbb szintre való lejutásomat segítette elő. Óvatosan lemásztam. Egy rövid, a túlsó végén beomlott folyosószakaszra jutottam. A szakasz közepe leomlott, s azon át egy alsóbb emeletre tudtam leereszkedni.
     Hirtelen berántott valaki a jobbomon lévő benyílóba. A lány volt, ki kiáltott, mikor a Homokórába helyeztem a Tőrt, s aki úgy tűnt, előlem menekül. Tévedtem.
     Rám kiáltott, hogy adjam oda neki a Tőrt. Megkérdeztem, hogy ki ő? Farrah-nak hívták. Szememet egy pillanatra elvonta a nyakában függő medál. Mintha abban is Idő homokja fénylett volna., de jelenleg ez egyáltalán nem érdekelt. Elmondta, hogy ő a maharadzsa lánya, kitől apám és én elloptuk a Homokórát és a Tőrt, s hogy csakis én vagyok az oka, hogy megtörténtek a borzalmak, melyektől egész életében rettegett. Erre az arcátlanságra kitört belőlem a felgyülemlett kín, melyet atyám elvesztése miatt éreztem. Ráordítottam, hogy láttam amint atyám homokszörnnyé vált, de a szavamba vágott. Követelte, hogy adjam neki a tőrt, mert ő képes visszafordítani ezeket a borzalmas eseményeket. Ráordítottam, hogy a Vezír is ugyanezekkel a szavakkal áltatott, de nem engedtem neki sem, s hogy ezen túl fogva nem bízok másban csak saját magamban.
     Ebben a pillanatban szkarabeuszokra hasonlító óriásira püffedt bogarak támadtak ránk. Úgy tűnik minden élőlényt �megfertőzött� a Homok, amihez csak hozzá ért. Farrah bemászott a falon nyílt lyukba, s mondta, hogy ne aggódjak, kijut a túlsó oldalon. Még gyorsan utána kiáltottam, hogy várjon rám a Nagy Csarnokban, majd eltűnt a szemem elől, s én meg gyorsan levágtam ezeket az ocsmány dögöket.
     Gyorsan tovább futottam, mielőtt még több felbukkant volna, s egy nagy, hajdan volt szép, s erkélyekkel körülölelt szobában kötöttem ki, melyet sem kímélt az átkozott Homok. Az legfelsőbb erkély magasában álltam, de sok helyen leomlott. Kisebb koromban sokszor beszöktem ebbe a terembe. Később megtudtam, hogy ez a szoba, melyet figyelmemmel tüntettem ki, ez maharadzsánk hálószobája. Azt is tudtam, hogy innen nyílik egy titkos útvonal, de még soha nem mentem be. Most úgy gondoltam itt van az ideje.
     A belső erkélyről ajtók nyíltak egy, a palota udvarára néző külső erkélyre. Az omlás miatt ki kellett mennem a külső erkélyre, hogy a másik ajtón visszatérve tovább tudjak jönni, s egyáltalán le tudjak jutni valahogy megkeresni azt az átjárót.
     Kiléptem az erkélyre, s lenéztem a palotára. Egy furcsa repülő lényen akadt meg a szemem. Mikor felismertem, hogy mi az egy pillanatra kétségbe estem. Nem egyetlen állat volt, hanem két madár amint az Idő Homokórájával az egyik távoli torony felé repülnek. Amint végigpillantottam tollas testükön, elborzadtam. A homok a madárházat sem kímélte. A madarak az átalakulás után úgy tűnik olyan erősek lettek, hogy ki tudtak törni a vasrácsok közül.
     Sokáig nem elmélkedtem, hanem tovább futottam, s akkor éreztem, hogy lépteim alatt leomlik az erkély, s én elkezdtem zuhanni.
     Gyorsan megnyomtam a gombot a Tőrön, mire újra zúgni kezdett a fülem, s éreztem mint fordul vissza az idő. A következő pillanatban újra ott álltam az erkélyen az eltorzult madarakat figyelve.
     Felvettem egy követ és az erkély közepére hajítottam. A közepe hirtelen elvált a szélektől, s immár nélkülem zuhant le, s roncsolódott szét a fal aljában.
     Végigfutottam az oldalfalon, s gyorsan beléptem az ajtón. Innét már, elég rizikósan ugyan de le tudtam jutni a földszintre. Felmásztam az oszlopra, s onnét a törött oszlopokon végigugrálva a legutolsó, szerencsére teljesen ép oszlopon lecsúsztam az alsóbb erkélyre. Ez az erkély is darabokban állt, sok helyen leomlott, s csak a plafonról lelógó oszlopmaradványok mutatták, hogy, nem is oly régen még erkély húzódott.
     Átfutottam a falon, majd megkapaszkodtam az egyik oszlopban és átugrottam az erkély túlsó végébe. Innét, hogy teljesen lejussak a földszintre, ezt csak a magasabban elhelyezett erkélyt tartó oszlopról lecsúszva érhettem el. Először felmásztam az omladékokon, majd innen oszlopról oszlopra ugrálva elértem egy olyan helyre, ahol már csak oszlopcsonkok maradtak meg. Körülnéztem, s a falon repedéseket fedeztem fel. Próba szerencse, gondoltam. Elrugaszkodtam az oszlopról, s megkapaszkodtam az egyik repedésben, s óvatosan, az egymás alatt lévő repedésekbe kapaszkodva leereszkedtem az első emeleti erkélyre. Itt megint szembetalálkoztam az óriásszkarabeuszokkal. Hirtelen iszonyatosan erős fájdalmat éreztem a vállamban. Oda néztem. Nem mondom csápjaikkal rendesen oda is tudtak szúrni, s egyik el is talált de olyan erősen, hogy átszúrta a vállam. Gyorsan visszaforgattam az időt, s lecsaptam a szkarabeusz csápját, mielőtt belém szúrhatott volna.
     Miután végeztem velük, a falból kiálló rudakon átlendültem, a szemben lévő erkélyre, ahonnét át tudtam ugrani az oszlopra, melyről a földszintre csúszhattam le. Ezen az oldalon is ténfergett pár szkarabeusz, de hamar levágtam ezeket. Most vettem észre, hogy az oszlop teteje, nincs már meg. Sebaj, az a része ép, mely a lejutásomat segítené elő. Átléptem a korláton, majd átugrottam az oszlopra, s végre lecsúsztam a földszintre. Bárcsak ne tettem volna!
     Amint leértem homokszörnyek rohantak meg, s borzadva fedeztem fel köztük néhány udvarhölgy elcsúfult arcát.
     Ha nincs a Tőr, megöltek volna. Kétszer is vissza kellett mennem az időben, elhárítani és megakadályozni egy gyilkos mozdulatot, de végül is én maradtam felül, s ők visszaváltozva Homokká, mind a Tőrben lévő tárlóban végezték. Ittam pár kortyot a kútból, majd beléptem a Homokoszlopba, mely csak néhány órája keletkezett.
     Ezek után a titkos útvonal felkutatásához. A Homokoszloptól jobbra levő szekrény egy kis nyomás hatására elcsúszott és egy mélybe vezető lépcső tárult fel mögötte. Lerohantam a lépcsőn, a legalja ugyan leomlott, de falon futva könnyen magam mögött hagytam, s egy kis terembe értem, melynek két végét egy híd kötött össze. Túlsó végében a kapu le volt zárva de közelében felfedeztem egy taposó kapcsolót, melyre ráállva lehetett kinyitni a kaput.
     Éppen elindultam volna a hídon, mikor a plafon egy része leomlott, s rázuhant a hídra, s a felőlem lévő oldalt leomlasztva magával sodorta a mélybe. Egy kicsin múlt, hogy nem zuhant rám a plafondarab. Kétoldalt a falra néztem, melyik oldalon próbáljak végigfutni és onnan a híd megmaradt felére ugrani? Mivel a bal oldalon két lyukon víz folyt ki, ezért a jobb oldali falat vettem célba, s sikeresen át értem a kapuhoz. Az itt talált ládát rá kellett tolnom a kapcsolóra, mivel ezek a kapcsolók csak akkor nyitották meg a kaput, ha valaki folyamatosan állt rajtuk.
 


  
   A következő teremben megtudtam, hova vezetett a maharadzsa hálójából nyílt útvonal. A terem közepén a maharadzsa óriási címerével díszített platform foglalt helyet. Fent magasan két erkélyt építettek. Közöttük lent, egy szinten velem egy másik, zárt kaput láttam. A platformot a két kaputól elég távolra építették, vélhetőleg a biztonság miatt, de híd nem kötötte össze egyik oldalon sem a kapukkal. Jobbomon egy, a markolatnál kihúzva aktiválható kapcsolót pillantottam meg, mely egy idő után magától visszacsúszott eredeti állapotába. Aha, valószínűleg híd be van csúsztatva a platformba és ezzel a kapcsolóval lehet a hidat kivonni. Rátettem a kezem a kapcsoló markolatára, mikor valaki elkiáltotta magát a közelemben. Megdobbant a szívem. Nem a szörnyek ordítását és hörgését hallottam meg, hanem egy élő ember kiáltását. Felnéztem az erkélyre és a palota egyik őrét pillantottam meg. Megkérdeztem, hogy hogyan maradt életben, s hogy került ide. Azt mondta, hogy itt posztolt a közelben, mikor robbanás rázta meg a palotát, s megjelentek a szörnyek. Le is vágott egyet, de mikor látta, hogy a rém a halálos szúrás után fölkel, mintha semmi baja nem lett volna; lerohant ide, hogy bekapcsolja a palota védelmi rendszerét, mely elképzelése szerint megállíthatta ezeket a szörnyeket, de itt eszmélt rá, hogy két ember kell az aktiváláshoz, ezért elbújt az erkélyen és várt, míg meg nem hallotta lépteim zaját és rám nem kiáltott.
     Mondta, hogy húzzam meg a kapcsolót és rohanjak át a megjelent hídon-mely a kapu alá volt csúsztatva-, s én úgy is tettem. Mikor átértem elmagyarázta, hogy a platform, amin állok, egy gépezet mely négy hengert forgat meg. A hengereket a platform forgatásával lehetett, a foglalatukba tenni, s mikor az összes összekapcsolódott a platformon megjelölt helyükbe, az egészet fel kellett emelni, ahol a hengerek jelöléseivel megegyező lyukakba kellett helyezni azokat. A félhold jelű a félholddal jelzett lyukba, a teliholddal jelölt hengert a telihold jelű lyukba és így el kellett helyezni mind a négyet. Miután végeztem ezzel a feladatommal, egy híd csúszott ki a platformból és át tudtam menni a túloldalra, ahol az erkélyekre lehetett felmenni, s köztük a kapu. De csalódásomra a kapu még mindig zárva volt. Az őr mondta, hogy másszak fel a másik erkélyre, minek végében egy farúd kapcsolót fogok találni, akárcsak ő a másik erkélyen melyet lehúzva elindítjuk a rendszert. Figyelmeztetett, egyszerre kell ugrani, hogy bekapcsoljon. Magasan volt, de ugrásból el lehetett érni. Egyszerre ugrottunk, egyszerre húztuk le a rudakat, s a rendszer beindult.
     A terem tetején beszűkült a középen elhelyezett ablak, s a beáradó fényt egy alatta elhelyezett négyágú, prizmákban végződő csillárba fókuszálta. A prizmák a fényt a platformon található négy hold jelébe (a jelek az egyes hengereket jelölték) továbbította, s a hengerek forogni kezdtek.
     Hirtelen éktelen ordítás ütötte meg fülemet, s rémület ült ki arcomra, amint az őrre pillantottam. Teste másodpercek leforgása alatt változott át. Elfordítottam fejem a borzalmas átalakulás alatt. Mire visszafordultam, már halott volt, s teste beleroppanva a felfoghatatlan átokba, engedte át magát az Idő Homokjának hatalmának.
     Közben a kapu kinyílt, utat engedve nekem. Lent azonban egy szörny várt, mihez csatlakozott az elcsúfult őr is. Ketten egyszerre támadtak meg, de én védekeztem, s mindkettőt a halálba küldtem.
     A kapu egy lépcsőfeljáró aljában állt. Végében újabb Homokoszlop várta, hogy beleálljak, s én nem is cselekedtem másképp és vártam a látomásokat.
     Ébredésem után tovább mentem, de ezen a rövid szakaszon vigyáznom kellett, mert a védelmi rendszer aktiválásával bekapcsoltak a különféle gyilkoló eszközök. Forgó, pengékkel felszerelt oszlopok, melyek ide-oda járőröztek; s padlóba épített tüskék, melyek egy óvatlan lépésre átszúrják a rossz helyre lépőket. Remek! A következő folyosón roppant veszélyes volt átkelnem. Egy időkapcsoló aktiválta az elég távoli ajtót, mely egy idő után újra lezárult. Nem is ez volt a nehézség, hanem a csapdák: forgó oszlopok, falba épített fűrészek, melyek a párkányokkal párhuzamosan mozogtak, s ráadásul a folyosó egy része beomlott, így kénytelen voltam a párkányokon való átkelést használni, vigyázva a fűrészekkel. De sikerrel, baj nélkül vettem az akadályokat, s egy kis udvarra jutottam. Az ajtó bezárult mögöttem.
     Az udvar közepén egy kis emelvény volt, rajta valaha ép boltívek, mely nagy része ma már nem volt meg. Fent két erkély fonta körül az udvart, a magasabban lévő erkély közepén egy zárt ajtót vettem észre. Mondanom se kell az erkély néhol itt is leomlott, de egyelőre nem ezzel kezdtem foglalkozni, mert újabb szörnyek támadtak itt rám. Pihennem kellett, miután végeztem velük. Kimerített a harc teljesen, s minden eddigi esemény. Miután pihentem beléptem az itt feltűnő Homokoszlopba, s vártam hogy a látomások újra betöltsék elmém.
     Felkeltem a földről, s szemben a falon egy kapcsolót pillantottam meg. Gondoltam kipróbálom, mit indít be, de magasan volt, s hiába nyújtózkodtam, nem értem el. Felfutottam a falon. Remek. Így mégis sikerült lenyomnom. Körülnéztem, hogy vajon mit indított el. A boltíves emelvény közepe kiemelkedett a padlóból. Felnéztem. A boltívekről talán át tudnék ugrani az emeletre, hiszen kb. egy szinten voltak, s nem is olyan távol egymástól. Felfutottam tehát a kiemelkedett, téglalapon, felhúztam magam a tetejére, majd felugrottam és egy kiálló rúdon átlengtem a boltívre. Huh! Innét kell most egy jó nagyot ugranom. Hátráltam pár lépést, nekifutottam, majd ugrottam. Nagyot kellett ugranom, s szálltam, majd épen leérkeztem a túloldalon. Nem is volt olyan nagy a távolság, mint magamban megbecsültem.
     A folyosó �alapos védelemmel� volt ellátva. Rögtön előttem a folyosó közepén, derék magasságra állított hatalmas penge forgott. Távolabb még egy középen, körülötte járőröző késekkel felszerelt oszlopok. Csodás! Óvatosan átsiklottam közöttük, majd egy rúdkapcsolóval kinyitottam magam előtt egy ajtót, s beléptem. Itt kellett keresnem valamit, amin felmászhattam a következő emeletre. A létrát magasan fenn vettem észre. Alatta tüskék, melyek egy óvatlan lépésre kisiklanak rejtekükből. Felmásztam egy omladék tetejére, így elég magasan voltam, hogy egy kis falon futás után elérjem a létrát, s felmásszak az emeletre. Fent átugráltam a középső erkélyfolyosóra (futni nem tudtam volna, mivel ez az emelet sem volt ép). Itt a falon egy lyukat vettem észre. Gondoltam először megnézem mi van mögötte.  Átmásztam a lyukon. Egy szép fátyolfüggönyökkel teleaggatott folyosón álltam. Végigrohantam rajta és a függőhidakkal közrefogott misztikus terembe jutottam, mely közepén ott állt az a titokzatos szökőkút. Nem tétováztam. A szökőkúthoz futottam és ittam a vizéből egy keveset. Újra görcsberándult a gyomrom, s szúrásszerű fájdalomterjedt szét testemben. Elájultam.
 



  Miután felébredtem, hamar kitisztult a fejem, és ismét erősebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor. Mint legutóbb, úgy most sem találtam a lyukat melyen beugrottam arra furcsa folyosóra. Fuh, gyerünk akkor tovább! Átlendültem a zászlórudak segítségével az erkély egy még álló részére, majd vigyázva a falakon lévő fűrészekre átfutottam a mélység felett és az erkély sarkába ugrottam, szerencsére volt elég hely, s nem omlott le teljesen. Felfutottam a falon és felhúztam magam egy kiálló párkányra. Innen egy rúd segítségével felküzdöttem magam a következő emeletre, az ajtó szintjére. Itt ugyancsak ügyelve a kiálló és függőlegesen járőröző fűrészekre, a falon tovább futottam a következő ép részre, majd újra falon futottam, s átugrottam az ajtóhoz. Hmm itt egész jól egyben hagyta az erkélyt! Mivel az ajtót sajnos zárva találtam, tovább nézelődtem. Az erkély túlsó sarkában, szemben azzal, ahol feljöttem, meg is találtam a kapcsolót. Nem haboztam. Átfutottam az oldalfalon, ráléptem a taposó kapcsolóra, majd visszafutottam és átléptem az ajtón. Bent sóhajtottam egy nagyot. Remek! Megint egy csapdákkal teleaggatott folyosó és egy időzítővel ellátott ajtó a végében. Mit volt mit tenni, meghúztam az időzítő kapcsolót. Átfutottam egy fűrésszel ellátott falon, majd gurulva elhajoltam egy hatalmas penge elől, és� Hmm fal. Most merre tovább? Balra a falon egy kapcsolót vettem észre, felfutottam a falon és bekapcsoltam. Közben kinyúlt a fal egy része alattam így magasabbra érkeztem, mint vártam. Belekapaszkodtam a végébe és felhúztam rá magam. Feltéztem. Párkányok. Párkányok vezettek felfelé. Gyorsan felmásztam a párkányokon, Átfutottam egy újabb fűrészekkel ellátott falon, alattam egy mélyedésben tüskék. Tehát gyorsan átfutottam, s még éppen volt annyi időm, hogy csúszva átférjek a lezáruló ajtó alatt. Ha nem sikerült volna, kezdhettem volna előröl.
     A Nagy Csarnok egyik oldalsó erkélyén lyukadtam ki. Lenéztem és szörnyű látvány terült a szemem elé. Lent alattam szörnyek egy csoportja éppen megtámadta az odaérkező lányt, ki szerzett valahonnan íjat meg nyilakat és azokkal tartottam vissza a rémeket. Hogy is hívják a lányt, majd elfelejtettem? Ah, megvan: Farrah. Farrah-nak hívják. Gyorsan lekiáltottam neki, hogy tartson ki, itt vagyok. Gyorsan leugrottam az erkélyről, s hátrébb lökdöstem Farrah-t, mert nyilai, nem tettek komolyabb kárt a rémekben.
     Megfordultam és szembenéztem velük. Úristen! De hiszen ez atyám! Megláttam eltorzult atyámat és majdnem térdre rogytam a kíntól. Szerencsétlen atyám is átalakult. Révületemben majdnem elejtettem a kardom, de Farrah kiabálása magamhoz térített, hogy ne foglalkozzak vele, már nem segíthetek rajta. Még éppen időben tértem magamhoz, mert az egyik szörny épp le akart sújtani rám. Gyorsan magam elé emeltem kardom, s az vágást kivédve gyomron szúrtam a tőrrel. Pfuh, eggyel kevesebb. De amint egy megsemmisült, új jelent meg helyette. Legbiztosabbnak az mutatkozott, ha elvonom Farrah közeléből őket, s míg ő nyíllal lövi, én félregurulva majd gyorsan lecsapva legyengítem, majd a Tőrt használva megsemmisítem őket. Azonban egy óvatlan pillanatban nem figyeltem, s érzem amint iszonyatos erővel hátamba beleszúrnak egyhatalmas kardot, s látom amint mellkasomat átütve átszúr az egyikük. Utolsó erőmmel gyorsan visszaforgattam az időt, a fájdalom gyorsan enyhült, s én közben hátrapillantottam, hogy lássam melyik szúrt hátba. Elszorult a szívem. Pont atyám volt, ki hátam mögé osonva leszúrt. Miután visszaforgattam az időt, gyorsan kivédtem a halálos szúrást, atyám szemébe nézve lecsaptam rá, majd rajta átugorva még egyet adtam neki. Ő bírta a legtovább. Míg a többinek elég volt három, négy ütés, addig atyám nagyon jól bírta pengém vágásait. Meg is vágott elég erősen a bal karomon, de nem figyeltem rá, hanem átugorva rajta arcába vágtam, majd mikor összeesett, lesújtottam rá, s szépen felszívta testét az Idő Tőre, de majd megszakadt a szívem. Ruhám ujjával bekötöttem vérző karom, s közben visszagondoltam atyámra. Ha nem hallgatok arra a mocsadék vezírre, atyám és mindenki a palotában még mindig élne! Közben Farrah vállamra tette kezét, s ez visszahozott a jelenbe.
     Mondta, hogy szívből sajnálja, hogy ez történt atyámmal, s hogy saját kezemmel kellett végeznem vele.- Az a szörnyeteg nem az apám volt. � mondtam és belerohantam a szörnyek támadása után létrejött Homokoszlopba, semmibe véve Farrah értetlenkedő tiltakozását.
     Mikor kinyitottam a szemem, Farrah-t láttam amint eszelős szemekkel nyúl az elejtett Tőr után. Gyorsan odaugrottam, felkaptam a Tőrt, s Farrah-ra kiáltottam, hogy ez a hála amiért megmentettem az életét? Erre azt válaszolta, hogy nem értek semmit, s ő képes lenne visszafordítani, amit tettem. Akár a vezírt hallanám! Hmm túl sokan akarják kijavítani a hibáimat. Ezután még magyarázott valamit, de nem igazán érdekelt, hogy mit. Kérte, hogy bízzam meg benne, de kérem, hogyan is bízzak meg olyasvalakiben, aki ugyan azt kéri tőlem, amit már azaz ember is kért, aki miatt romba dőlt minden, s ráadásul, még azzal is áhít, hogy ha netán odaadnám neki a Tőrt, segíteni tudna rajtam, holott egyszer már bebizonyosodott, hogy csak saját maguknak akarják! S most, hogyan bízhatnék meg a lányban, aki emellett el is akarta lopni tőlem! És mégis, most ennek a lánynak a segítségére szorulok, mert egyedül képtelen lennék tetteimet semmissé tenni.
     Eldöntöttem magamban, ha nem is örömmel, de segítenem kell neki. Egymásra vagyunk utalva. Segítek neki, de ugyanakkor figyelni is fogom, mert ezek után egyáltalán nem bízok benne, még a csinos pofikája kedvéért sem.
     Farrah közben csak magyarázott nekem, majd megkérdezte, vajon hová vihette a vezír a Homokórát. Őszinte megdöbbenésemre habozás nélkül rávágtam, hogy a maharadzsa kincsátárában van, a Hajnal Tornyában. Azonnal bevillant a magas torony, mely kecses, vékony formájával magasan emelkedett a Palota fölé. A Palota egyik központi épülete volt, s most, hogy a Homokórát ide szállították, mint hatalmas forgószél látszott, mely a torony tetejéből indul ki, s magába szívta az oly közeli felhőket.
     Farrah csodálkozó tekintettel kérdezte meg tőlem, hogy mégis honnan tudom, hogy hova vitték a Homokórát? A választ még én is kerestem magamban, de nem találtam rá.� Csak tudom. � feleltem. Elég nevetséges magyarázat volt az igaz, mert magam sem tudtam, hogy honnan tudom, hogy hova vitték. Farrah-n is látszott a kétkedés, de nem szólt semmit.
     Ezután, rászóltam, hogy ha velem akar jönni, tartsa velem az iramot, mert nem fogok rá várni. Erre majdnem fellökött, s átugrott a kitörött ablakon. Utána ugrottam, s az ablak alatti kör erkélyre érkeztem Farrah mellé. Megeresztett felém egy mosolyt, hogy ugyan ki tartsa az iramot kivel, majd végig futott az erkélyen. Én követtem.
     Egy kis ligethez értünk, ő átugrott, én meg falon futva értük el. A liget közepén kis tavirózsákkal beültetett medence, gyorsan ittam egy pár kortyot. Amint beléptem a sekély vízbe, hogy igyam, homokszörnyek egy újabb csoportja tűnt elő a semmiből és esett nekünk. Most nem volt elég a magam életét menteni, Farrah-ra is vigyáznom kellett. Nem mondom íjával ő is rendesen harcolt, szépen egymás után küldte padlóra az ellent, én meg a Tőrrel leszúrva pusztítottuk el őket. Az egyik sarokban egy Homokoszlopot fedeztem fel, s beleléptem.
     Miután felébredtem, körülnéztem, hogy merre is tovább? Egy lépcső vezetett egy, a várfal oldalába épített hosszú erkélyfolyosóra, ahol egy lezárt ajtót pillantottam meg. Az erkélyfolyosó eltűnt a szemem elől az ajtó után, ahol elkanyarodott. Mikor odaértünk az ajtóhoz, épp előttünk szakadt le a folyosó további szakasza, ami nem volt alátámasztva. Ráadásul sehol egy kapcsoló, s innét nem is tudjuk kinyitni az ajtót! Mondtam Farrah-nak, hogy várjon az ajtónál, én addig megpróbálom megkeresni az utat be. Tovább futottam a falon, ahol leomlott a folyosó, s sikerült elérnem egy kis kiálló tetőn, a folyosórész alatt. Innét átfutottam a következőre, majd onnan tovább zászlórudakba kapaszkodva leereszkedtem egyel alább, egy újabb kiálló tetőre. -El akarta lopni tőlem a Tőrt! Áh, csak még jobban felidegesítem magam. Most az előttem álló útra kell figyelnem!- Erről a tetőről megláttam alattam a kapcsolót. Egy nagy erkélyen építették fel. Átugrottam. Mielőtt elforgattam volna a kapcsolót, lenéztem. Alattam egy, a közepe táján leomlott hidat fedeztem fel, ami összekötötte a palota ezen két részét. Ezen az oldalon egy ajtót találtam. Gyorsan elforgattam a kart, majd lemásztam a hídra. Az ajtó kinyílt, kiengedve a bennrekedt szörnyeket, s ezek most mind rám támadtak.
     Miután bevégezték sorsukat, s Tőrömet a hídon talált Idő Homok kupacba szúrtam, felszívva azt, berohantam az ajtón. Bent egy Homokoszlop várt rám. Beléptem hát, s elmerültem a felvillanó képekben.
     Felébredtem, s latolgattam, hogyan tovább? Felmásztam a romokon át a párkányra, s átugrottam a szemben levő rúdra. Innét lengtem körbe párat, majd ugrottam, s elkaptam az előbbinél kicsit magasabban levő rudat. Ilyen formán, a rudakon lengve feljutottam az emeletre, mely igazából csak egy kis körfolyosó volt. Felnéztem. Fejem felett egy ugyanilyen körfolyosót láttam, ráadásul egy ajtót is megpillantottam rajta. De mielőtt fel másztam volna a létrán rá, előtte a leomlott részekkel nem törődve befutottam egy fátyollal befedett átjárón és� és milyen jól tettem. Megint egy csepp alakú lámpásokkal és fátyol függönyökkel tele aggatott folyosóra jutottam. Gyorsan tovább futottam. Jött a függőhíd, a terem közepén épített misztikus szökőkút, majd miután megint ittam belőle, a gyomorgörcs és az ájulás.
     Már nem lepődtem meg azon, hogy amikor felébredtem eltűnt az ajtó, amin át betévedtem a függőhidakkal beépített terembe. Gyorsan felmásztam a létrán. Először a zárt ajtóhoz kerestem meg a kapcsolót. Meg is találtam pont szemben az ajtóval, a körfolyosó túloldalán, két-két ide-oda járőröző fűrésszel a kapcsoló két oldalán a falon. Körbe futottam a folyosón, a leomlott padlójú helyeken és a kapcsolónál a falon futva, majd Átrohantam az ajtón mielőtt lecsukódott volna. Átugrottam egy tüskékkel telitűzdelt árkon, majd megálltam. Előttem egy lezárt ajtó, mellette a falon vékony repedéssel, jobbomon egy lépcső, mely lefelé vezetett az ajtóhoz, ahol Farrah várt rám. Először lerohantam a lépcsőn kinyitni az ajtót, Farrah-nak, majd együtt visszafutottunk a lezárt ajtóhoz. Farrah mondta, hogy várjak, átmászott a repedésen, s kinyitottam nekem az ajtót. Tovább mentünk. Egy nagy terembe értünk. Itt a terem sarkaiba felállított, úgynevezett �kapcsolóval ellátott ferde félhidakkal� lehetett lejutni a terem földszintjére. Hogy még valami nehezítse utunk, a palota tervezője a hidakat összekötő platformokon elhelyezett a falban két-két tüskékkel kitömött rudakat, melyek a kellő pillanatban összezárulnak, telilyuggatva a platformon állót. Csodás! Nem elég, hogy a lány itt van nyakamon, még ez a rohadt védelmi rendszer is megnehezíti a dolgomat!
     Átfutottam egy platformra majd lehúztam egy kapcsolót. Erre a hidak elfordultak, s így Farrah átugrott egy másik kapcsolóhoz és meghúzta. Megint fordultak egyet a hidak, s én felfutottam a hídon és átmentem egy kapun. Ahhoz, hogy a következő kapcsolót elérjem, vissza kellett térnem a legfelső platformra, ahonnan beléptünk ebbe a terembe. Ezért indultam el a kapu felé.
     Egy időkapcsolóval és csapdákkal ellátott folyosón kellett átmennem, hogy vissza tudjak térni a kezdőpontba. Kihúztam a kapcsolót. Pengés oszlopok és tüskés padlók között szlalomozva futottam át a folyosón. Átértem a lecsukódó ajtó előtt, majd gyorsan visszafutottam a terembe. Farrah ölbe tett kézzel várt. �Semmi maradandó, köszönöm! �válaszoltam, mikor megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mert furcsa zajokat hallott kintről. Haj, miért hagytátok a nyakamon ezt a lányt?!
     Folytattuk utunkat lefelé. A hidak elfordultak, s szép lassan de lejutottunk, igaz egy nem a földszintre, hanem magasabban levő, eléggé nagy betontömbre. Az ajtó pont szemben volt. Mögöttem a falon elég magasan egy kapcsolót fedeztem fel. Valószínűleg az ajtóé, de még akkor sem érném el, ha felfutnék a falon. Túl magasan van! A tömb padlóján, pont a kapcsoló alatt, egy kis négyzet alakú fapadlót láttam meg. Lenéztem a földszint padlójára, mert az ajtó előtt, mintha két másik kapcsolót is láttam volna. És igen a két kapcsoló ott van. Lehet, hogy a fapadlót emeli meg az egyik? Gyorsan leugrottam, de ekkor szörnyek támadtak meg minket. Farrah a tömbről nyílzáport zúdított rájuk, én testközelből osztottam az áldást. Harc közben felfedeztem a Tőr egy új funkcióját. Miközben a körülöttem lévő szörnyeket lefagyasztotta, én hihetetlen sebességre gyorsultam fel. Farrah majdnem elejtette megdöbbenésében az íját, akárcsak én a kardomat.
     Mikor végeztünk a szörnyetegekkel, ráléptem az egyik padlón lévő kapcsolóra. Igazam volt. A fapadlót emelte meg, de ez a kapcsoló a tömb aljába épített ugyanolyan fapadlót emelt meg, mint ami a tömbön volt. Tehát ezzel a tömbre lehet visszamászni. Ráléptem a másikra is, de abban a pillanatban amint leléptem az egyikről, a fapadló visszacsúszott a helyére. Na, most mit csináljak? Körülnéztem. Egymásra helyezett dobozok voltak mindenfelé a teremben. Az egyik doboz-halom tetején egy kis Homokkupacot találtam, egy másik tetejéről letaszítottam egy dobozt, majd a kapcsolóra toltam. A másik oldalon is találtam egy megfelelő dobozt a halom mögött, s azt a másik kapcsolóra toltam rá. Mindkét fapadló kiemelkedett helyéről, s felmásztam a betontömbre. Egy Homokoszlop emelkedett előttem. Farrah ellenkezésére ügyet sem vetve beléptem az oszlopba.
     Mikor kinyitottam a szemem Farrah combjával találtam szemben magam. Hmm� nem is annyira rémes ez a lány. Kicsit elidőztem rajta, majd mikor kitisztult a fejem dologhoz láttam. Farrah, mikor látta, hogy felálltam, lemászott az ajtóhoz, s felkiáltott, hogy nyissam már ki végre az ajtót! Haj, ki tud egy ilyen szelíd kérésnek ellenállni. A kiemelkedett padló segítségével könnyűszerrel elértem már a kapcsolót. Az ajtó kitárult. Lemásztam, majd Farrah után kimentem az immár nyitott ajtón. Átfutottunk a folyosón; csak egy tüskés üreg állta utunkat, de nem okozott gondot átugrani, és kiértünk a szabadba. A madárház. A madárházhoz vezető udvarra jutottunk ki. Furcsa! Az eddig mindig madarak csivitelésétől hangos udvaron most egy hang sem hallatszott. Pedig reménykedtem, hogy ide nem ért el az Idő Homok pusztító hatása, úgy tűnik hiába. Annak idején szerettem hallgatni a madarakat, de ez mostanra csak egy soha vissza nem térő, szép emlék lett.
     Az udvart egy kapu választotta ketté. Mi a külső udvaron álltunk, míg ahhoz, hogy valamiképp tovább tudjunk menni, be kellett jutni a belső udvarra, csakhogy a kapu zárva volt, s csak a belső oldalról lehetett kinyitni. Azelőtt mindig állt itt egy őr aki kinyitotta nekünk, de most..?
 

    
A kapuval szemben, tőlünk balra eléggé nagy szikla állt, s ráadásként még egy fa is nőtt rajta. Talán arról rá tudnék ugrani a kapura, s be a belső udvarra. Akkor gyerünk mászni!
     Mikor elkezdtem volna felmászni a sziklára, megtámadtak minket. Gyorsan lefagyasztottam őket, s sérülés nélkül levágtam őket. Mozdulni se volt idejük. Miután végeztem velük, beléptem egy újólag keletkezett Homokoszlopba. Lehetséges, hogy a szörnyek testéből felszabadult Idő Homok hozza létre az Oszlopokat? Meglehet. Most már magabiztosan léptem az Oszlop közepébe.
     Mikor felébredtem, egy pillanatra el is felejtettem, hogy mi történt, s hogy kerültem a madárketrec udvarának földjére az éjszaka közepén. Viszont egy perc múlva már tisztán emlékeztem mindenre, s kitisztult a fejem.
     Gyorsan felmásztam a sziklára, majd a fára és átugrottam a kapura. Lehuppantam a földre és kinyitottam Farrah-nak a kaput. Hirtelen madarak támadtak meg bennünket, melyek eddig csöndben meghúzódtak valahol. A Homok hatására írtó nagyra nőttek az eddig oly békés piciny madarak. Leginkább hollófekete marabukhoz tudnám ezeket hasonlítani, leszámítva, hogy néhol cafatokban lógott róluk a tollas hús és fertelmes bűzt árasztottak. Az érdem most Farrah-é volt, nyilával szépen sorban szedte le a felénk repülő lényeket, nekem mozdulnom se kellett. Köszi.
     Jobbra tőlem sziklába vájt átjáró nyílt egy kicsiny üregbe. Elhúztam a bent talált faládát, mögötte rést találtam. Farrah szólt, hogy várjak, s eltűnt a résben. Röviddel ezután meghallottam a hangját. Kintről hallatszott. Az udvar távolabbi részén a sziklába vájt ketrecben láttam meg. Láttam amint meghúz egy kart, mire kinyílt a nagy röpde ajtaja, majd Farrah visszamászott a résen át. Más nem lévén beléptem a madárházba. Fent a magasban észrevettem egy lyukat a rácson. Biztos az agresszívvá vált �madarak� rágták szét a rácsot és szöktek meg a lyukon át. Viszont nekem pont kapóra jön az a lyuk. A rudak és létrák segítségével felküzdöttem magam, és a lyukon át átugrottam egy sziklára. A sziklán egy fa nőtt. Segítségével feljutottam a madárház tetejére. Nicsak, egy kapcsoló! Gyorsan elfordítottam, s vártam hol nyitja meg az utat nekem. Hát eléggé mélyen, egy, a sziklába vájt ajtót nyitott ki. Nembaj, meg tudom csinálni. Átugrottam egy kiugró sziklára� pont bele egy Homokoszlopba. Elsötétült minden, s jöttek a víziók. 
    Hirtelen nyitottam ki a szemem. Patakokban folyt rólam a veríték, a víziók olyan hatással voltak rám. Láttam saját halálomat: egy függőhídon történt. Megcsúsztam. Két kezemmel tartottam magam. Farrah hozzám rohant, hogy segítsen de annyira kilengett lába alatt a híd, hogy nem bírtam tovább tartani magam, és leestem�
     Miután lehiggadtam, megpróbáltam logikusan gondolkodni. Megfogadtam, hogy ezentúl óvatosabb leszek. Úgy tűnik az eddigi látomásoktól túl magabiztos voltam, de ezután vigyázok. Meg különben is nálam a Tőr, ha valami baj érne csak vissza fordítom az Időt és minden rendben lesz. Igen. De azért jobb lesz vigyázni!
      Óvatosan leereszkedtem az ajtóhoz és mielőtt bementem volna egy kapcsoló segítségével leeresztettem Farrah-nak egy létrát. Az ajtó pont a sziklába vágott kamra fölött volt. Mikor felért bementünk az ajtón. Durván kifaragott, deszkákkal alátámasztott és fáklyákkal megvilágított folyosóban álltunk. Balra egy szoba nyílt, előre tovább folytatódott a folyosó. Először a szobát vettük célba. Bent szkarabeuszok mászkáltak. Gyorsan levágtam azokat. Körülnéztem. A szoba három egymástól rácsokkal elválasztott részre oszlott, s csak egyikhez vezetett innen ajtó. Egy magasan elhelyezett kapcsolóval kinyitottam az ajtót. Bent egy kis Homok kupacot és egy ládát találtam. Hamar felszívattam a Homokot a Tőrrel, majd elhúztam a ládát. Egy újabb rés. Farrah gyorsan bemászott rajta és a szoba másik elzárt részében lyukadt ki. Meghúzott egy kapcsolót és �később találkozunk� felkiáltással eltűnt a résben.
 

  

  Egyebet nem tudtam tenni, tehát tovább mentem a folyosón. Úgy tűnik az itt lévő ajtót nyitotta ki nekem. Remek! Időzített kapcsoló és csapdák. Már vártam mikor érünk újra el egy ilyen helyre. De mit volt mit tenni? Meghúztam a kart és óvatosan elfutottam a különféle gyilkoló eszközök között. Éppen sikerült kiérnem a lezáródó ajtó alatt. Rövid szünet után újra a szabad ég alatt. Ide lyukadt ki Farrah is.
     A függőhíd! Két meglehetősen rozoga függőhíd vezetett egy lezárt ajtóhoz. Azt hiszem innét lépésben haladok, s nem rohanok! Körülnéztem, merre lehet a kapcsoló? Az ajtótól balra, magasan fenn találtam rá. Na és oda hogyan jutok fel? Ezen gondolkoztam, miközben beléptem az előttem emelkedő Homokoszlopba.
     Felkeltem. Visszamentem az ajtóhoz, melyen bejöttem, majd balra fordultam és átugrottam a sziklára. Felmásztam a fán, át a következőre, majd arról át egy nagyobb sziklaszírtre. Ekkor pillantottam meg az unottan ücsörgő madarakat. Nem vártam meg míg észrevesznek, hanem tovább futottam. Sziklapárkányokon és fákon mászva elértem egy magaslatra, ahol kis patak csörgedezett. Na itt támadtak meg a madarak. Mivel nyilam nem volt; mellesleg nem is vagyok annyira jó lövész, meg kellett várnom, míg elég közel kerülnek hozzám, de aztán nem kíméltem egyet sem.
     Azután, hogy végeztem velük, lemásztam egy függőhídhoz, minek végében az ajtót nyitó kapcsolót elhelyezték. Elfordítottam a kart, az ajtó kinyílt. Óvatosan leereszkedtem az ajtóhoz és bementem. Farrah már várt engem. A folyosón szkarabeuszok őgyelegtek. Nem okoztak gondot. Végigmentünk a folyosón, majd megálltunk egy hatalmas résnél, s én belestem. A fürdő.
     Bent már vártak ránk. Kellemesebb fogadóbizottságot is el tudtam volna képzelni magamnak, egy szebb környezetben, de hát nem volt mit tenni� belevetettük magunkat a küzdelembe. Kitartóak voltak, de elég lomhák is, szóval nem volt sok gondunk velük. Mind ott pusztult.
     Farrah-val ittunk pár kortyot a medence vízéből, majd mielőtt tovább indultunk volna, beléptem egy újabb Homokoszlopba. Még pár pillanatig hallottam Farrah ellenkező kiáltásait, majd elkezdett zúgni a fülem és felvillantak jövőm képei�
     Mikor felébredtem, mindketten átfutottunk a balkonra, majd mielőtt beléptem volna a kapun, elhúztam azt a nagy vázát ábrázoló szobrot, mely mögött egy rést fedeztem fel, és rátoltam a kapu előtt lévő kapcsolóra. Beindultak a fogaskerekek, s a látomásomban látott hatalmas fürdőterem ajtaja kitárult előttünk. Farrah se szó, se beszéd, eltűnt a rés mélyén, jómagam meg szemügyre vettem az elém táruló folyosót.
     Egy sarkított patkó alakot formált, melynek közepe jó 15-20 méterrel mélyebben volt, mint a két kapu, a közepe tüskékkel kirakva, s ráadásul a két végén két lengő tüskés rúd volt hívatott a mélybe taszítani a behatolókat. Csak tudnám minek ez a nagy védelem. Látomásom utolsó képén egy kardot emeltem a magasba. Talán a kard miatt van kiépítve ez a kemény védelmi rendszer a fürdő körül? Abbahagytam a kardról való elmélkedést, és a csapdáknak szenteltem minden figyelmemet.
     Mikor felém lendült a rúd, nekifutottam, majd gyorsan átgurultam alatta és mielőtt a mélybe estem volna, elkaptam a szegélyt. Pihentem egy pillanatot, majd óvatosan faltól-falig ugrálva leereszkedtem. Itt Átlengtem a rúdon a tüskék felett, és újra falról-falra ugrálva lassan haladtam felfelé. Hirtelen megcsúsztam egy törmelékben, mely talpam nyomására elvált a faltól, s együtt zuhantunk vissza. Ezernyi helyen hasított belém a fájdalom, éreztem, eltörtek a bordáim, a gerincem, s valószínűleg a koponyám is komolyabban sérült. Nem figyeltem a kínzó fájdalomra, eszméletem utolsó megmaradt morzsáiba kapaszkodva húztam ki a Tőrt a hüvelyből és tekertem vissza az időt. Gyorsan múlt a lüktető fájdalom. Pár percig pihentem, majd újra nekiveselkedtem. Kétszer kellett visszatekernem még az időt, mert vagy kifáradtam, vagy nem kapaszkodtam meg, de végül is sikerült. Épp hogy sikerült a földre vetnem magam, s fejem felett zúgott el a tüskékkel tarkított rúd. Bekúsztam a főfürdő hatalmas termébe. Még így is, az Idő Homok pusztítása után is nyugalmat árasztott� volna, ha a szörnyek egy csapata meg nem támadt volna. Hm� Már meg sem lepődök a szörnyek felbukkanásán.
     Felettem egy repedésben Farrah arca jelent meg, s megfeszítve íját, gyorsan leterített az, egy szolgálólány testét eltorzító szörnyet, mely éppen le akart sújtani rám. Farrah rám ordított, hogy ne a szememet gúvasszam, hanem a kardomat használjam. Nők! Hamar előkaptam a kardom és rávetettem magam az egyik medencében felém gázoló szörnyre. Közben Farrah leugrott a padlóra és onnét osztottam az áldást.
     Mikor elpusztítottuk az utolsó szörnyet is, körülnéztem. A fürdő közepén, egy emelvényen, végig az emelvény hosszában egy medence állt, mely egészen a hátsó falig ért, s mely a falnál álló nagy vízköpőből kapta a vizet. A szobor két oldalán, akárcsak az emelvény központi medencéjében egy-egy kapcsolót fedeztem fel.
     A terem két oldalán, két erkély húzódott, a bal oldali erkély alatt egy lezárt kaput is észre vettem, melyben egy újabb, forgató kapcsolót pillantottam meg, amelyet két zárt kapu választott el a központi teremtől, a fürdőtől. Szemben a zárt kapuval, a túloldalon egy másik ajtót is láttam azonban azt deszkákkal leszögelték. Sok időbe fog telni majd míg leszedem a deszkákat arról az ajtóról!
     Mellettem két oldalt medence állt, a jobb oldaliban egy nagy kőtömbbel. Vajon az mire való. Magam mellett a falon egy deszkákkal elzárt lyukat találtam, pont akkora volt melyen a kőtömb átfér. Talán oda kell. De hogyan nyissam ki a deszkazsindelyeket? Töprengtem ezen egy kicsit, majd arra jutottam, kipróbálom a falon lévő kapcsolókat. Mielőtt hozzákezdtem volna az emelvényen képződött Homokoszlopba léptem.
     Felébredtem. Álmomban láttam, hogy az egyik falikapcsoló előtt lévő szobor elmozdítható, s a kapcsolónak tolom, melynek hatására kinyílik az oldalsó terembe nyíló belső ajtó. Úgy is tettem. A szobrot rátoltam a kapcsolóra, közben Farrah a medencében lévő kapcsolóra állt. Gyorsan felfutottam a falon, átkapcsolva a harmadikat, majd berohantam az immár szabaddá vált terembe és elforgattam a kart. A vízköpőből folyó víz elzárult és a medencék kiürültek.
     A látomásokban azt is láttam, amint az erkélyeket tartó oszlopokon ugrálva és a falból kiálló rudakon lengve a fal végében lévő, az erkélyről lógó kapcsoló elérhető közelbe kerül, és megkapaszkodva benne elindítom a szerkezetet. A gépezet kinyitja a fazsindelyeket, majd a szabaddá vált lyukba betolom a kőtömböt, az leesik a másik terembe, ami a csapdákkal teli folyosó másik végébe nyílt; amin át ide jutottam. Tehát vissza kell mennem. Remek! De most inkább a kapcsolókkal foglalkozzunk. Majd utána ráérünk újra a csapdákra figyelni.
     Ezek szerint a víz leeresztése azért kell, hogy fel tudjak futni a falon és elérjem a falból kiálló rudat. Nem várakoztam. Gyorsan mozogtam, lehúztam a két erkély alá épített kapcsolót majd leugrottam. Visszafutottam a kőtömbhöz és betoltam az immár nyitott üregbe. Tompa puffanást, és víz loccsanását hallottam. Valószínűleg az egyik medencébe hullott. Na most mehetek vissza! Farrah-nak szóltam, hogy várjon itt, majd visszafordultam és újra a lengő rúdnak szenteltem a figyelmem.
     Átgurultam alatta, óvatosan leereszkedtem (kisebb sérüléssel sikerült is), majd át a másik oldalra és az eleddig használt módszerrel fel a falakon. Miután átmentem az ajtón, körülnéztem, merre lehet a kőtömb? A lépcső alatt húzódó kis medencébe esett. Miután megtaláltam, elgondolkoztam, hova kellett. Várjunk csak! Mikor ebben a szobában harcoltam a szörnyekkel, pillanatra megakadt a szemem egy létrán, vajon hol láttam? A jobb oldali falnál találtam rá, de magasan volt ahhoz, hogy el is érjem. Ezért gyorsan alátoltam a kőtömböt. Most már gond nélkül elértem. Hamar felmásztam rajta. A Tőrt feltöltöttem a kis erkélyen talált Homokkupaccal, majd átmásztam a falon lévő lyukon. Pihentem egy keveset majd tovább mentem. Megkapaszkodtam ahol csak tudtam, s végül; egy pengékkel teli folyosó után, egy kis teremben lyukadtam ki. Naná, hogy szörnyetegek jelentek meg és próbáltak megállítani! Jött a bűz, az újabb vérfürdő, majd Homokoszlop és a látomások. Egy kard. Egy gyönyörűen kidolgozott kard jelent meg álmomban, mellyel deszka-, sőt kőfalakat ütöttem át. Hmm�érdekes. 
    Felballagtam a lépcsőn és az egyik erkélyen találtam magam. Körülnéztem. Két lehetőség állt előttem: vagy visszamegyek, amerről jöttem, vagy a központi medencét körülölelő oszlopokon átugrálok a szemben álló erkélyre. Az utóbbit választottam. Egy szekrényt az erkély széléhez húztam, ráálltam, innét felhúztam magam egy félig letört függönyrúd segítségével, és átlendültem az oszlopra. Egyik oszlopról a másikra ugrottam. Hirtelen megcsillant valami a két erkély közötti platform díszes ablakdeszkáinak résein át. Mintha egy ismeretlen hatalom húzott volna felé. Mintha valaki a fülembe suttogná, hogy nézd meg, mi volt az!
     Úgy döntöttem, megnézem. Átugrottam az erkélyre, majd onnét arra a kis platformra. A kard. Az a gyönyörűen kidolgozott kard, melyet álmomban láttam, pihent egy kis oltáron, gyertyákkal körülvéve.
     Nem vallottam volna be magamnak, de amint álmomban megláttam, vágytam rá, hogy kezembe fogjam a kardot. Szinte zúgott a fejem, mintha az a valaki a fejemben ordította, hogy érintsem meg, fogjam a kezembe. Megráztam a fejem és kezembe vettem. Könnyű volt. Szinte túl könnyű. Meglendítettem. Szinte hallottam, mint vágja a penge a levegőt. Egyszerre volt páratlanul kemény és hihetetlenül könnyű.
     Kivettem hüvelyéből régi kardom és az oltárra helyeztem, majd új kardommal a kezemben visszaugrottam az erkélyre.
     Itt találtam egy deszkákkal lezárt átjárót. Fogtam a kardot és kettőt ütöttem vele a deszkákra. Csak úgy szállt mindenfelé a forgács. Az út megnyílt. Egy lépcsősor vezetett lefelé. Elindultam lefelé, azonban egy helyen megtorpantam. Megint, mintha valami megtorpanásra kényszerített volna. Egy helyen a fal, mintha fényt árasztott volna magából. Megkocogtattam a kard hegyével a falat. Mintha lenne mögötte egy nagy üreg. A falra pillantottam, majd egy hirtelen gondolattal a falra vágtam a karddal. Majd még egyszer. És még egyszer. Por terített be, majd lassacskán eloszlott. A fal egy részének maradványai a lábam előtt hevertek. Por és kőtörmelék mindenütt. Sikerült áttörnöm a falat. Nem egy nagy üreg volt mögötte, hanem egy folyosó. Egy folyosó, mely lámpásokkal volt megvilágítva. Egy folyosó, mely egy furcsa szökőkúthoz vezet, melyből már ittam egy pár alkalommal.
     Gyorsan végigfutottam a folyosón, a függőhídon és hatalmas kortyokkal kezdtem inni a szökőkút titokzatos vízét, mely erővel töltött fel. Gyomrom újra görcsbe rándult, minden porcikám elkezdett éktelenül szúrni, s én elmerültem a hatalmas semmibe�
     Mikor felkeltem, tovább mentem. Már nem is kerestem a lyukat, melyet a karddal ütöttem a falon, tudtam, hogy valami folytán, úgyis eltűnt, mikor kinyitottam a szemem. Viszont megint erősebbnek érzem magam, mint eddig bármikor életem során. Hirtelen megint megszólalt bennem egy hang, hogy most még nagyobb szükségem is lesz rá. Jóérzésem amilyen hamar jött, olyan hamar el is úszott.
     A lépcső aljában újabb lezárt ajtóval találkoztam. Nem hezitáltam. A deszkák apró darabra törve hullottak a földre, s én a fürdőben lyukadtam ki. Farrah odarohant hozzám. Gyorsan elmondtam, mi történt velem, miután elváltunk és megmutattam neki új kardomat, de ő jóformán rá sem hederített, amit személyes sértésnek vettem. Viszont meg sem tudott szólalni az ámulattól, mikor átütöttem a falat, melyen tovább mehetünk, s amelyet még a víziókban láttam. Vártam rá egy kicsit, majd mikor visszatért közénk, csak megvonta a vállát és csak annyit mondott, hogy a folyosót lezáró falat, biztosan nem szakember készíthette, majd rám kiabált, hogy ne ácsorogjak már, hanem menjünk végre tovább! Haj�És pont vele hozott össze a sors! Te jó ég mi vár még rám! Neki inkább nem mondtam semmit, csak tovább mentem.
 


    

Lefutottunk a lépcsősoron és egy hatalmas barlangszerű teremnek egyik végében lyukadtunk ki. Szinte az egész padló beomlott, helyén hatalmas tátongó űrt hagyva. A terem közepén, pár méterrel mélyebben állt még egy kis négyzet alakú emelvény. Túloldalt, az emelvényhez egészen közel szinte ugrásnyi távolságra, ott volt az ajtó, melyen tovább tudtunk volna menni. De hogyan jussunk el odáig? Tőlünk nem messze szintén állt egy kicsinyke darabja, ráadásul a mi szintünkön. Gondoltam, ha elérném a felettem húzódó rudat, átlendülhetnék rá. De hogyan érjem el? Jobbra tőlem, a falnál találtam egy elég nagy kőtömböt, s megörültem, mert el is tudtam húzni. Még nagyobb örömömre, mögötte egy rést fedeztünk fel a falon, melyben Farrah már el is tűnt. Megvártam, míg felbukkan valahol. Még egy örömhullám ért, mikor felbukkant az ajtóban, ahova átjutni készültünk. Szerencsére rá már nem kell figyelnem. Egyelőre; szólalt meg bennem egy hang. Becsuktam a szemem egy pillanatra, majd dologhoz láttam. A rúddal szembeni falhoz húztam a kőtömböt, ráálltam, felfutottam a falon, majd mielőtt, visszaestem volna, elrugaszkodtam a falról, ugrottam és elkaptam a rudat. A rúd segítségével átlendültem a kis platformra. Innen leugrottam a falnál, még egyelőre álló padló darabkára. A falon megmaradt párkányok segítségével tovább tudtam mászni, és sikeresen elértem azt a nagyobb négyzet alakú emelvényt, amiről egy ugrással a túloldali ajtóhoz lehetett ugrani. Azaz csak lehetett volna. Ugyanis az emelvény magasabban volt, mint a túloldalról láttam. Ha csak egyszerűen átugranék, a biztos halál várna. Biztosan halálra zúznám magam. Más utat kell találnom! Lenézem. Talán sikerül. Óvatosan lemásztam az emelvény oldalán, átmásztam az ajtó felöli oldalára, és imádkozva, hogy ne essek le átugrottam Farrah-hoz. Meglepően könnyen érkeztem le, de kicsit nagyobb volt a lendületem a kelleténél. Nekiestem Farrah-nak. És mindketten a földön kötöttünk ki. Megéreztem, a tortúra ellenére is finom illatát. Mintha a pokolból, a mennybe jutottam volna egy pillanat alatt. 
    Farrah méltatlankodó szavai visszatérítettek. Felálltam, zavartan bocsánatot kértem tőle és felsegítettem, volna, ha engedi , de eltolta a kezem és fölállt egymaga, majd elfordult és méltatlankodását folytatva egy lezárt ajtó elé állt. Sóhajtott egyet, majd megkért, hogy nyissam ki végre azt az ajtót.
     -Mi, ja persze, egy pillanat. � csak makogtam, majd elfordítottam az általam csak most észrevett kapcsoló rudat.
     Farrah, hirtelen hátraugrott. Egyenesen a karjaimba. Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak. Az előbb még úgy taszított el, most meg majdhogy nem a nyakamba ugrik. De azt hiszem félre értettem mozdulatát, ugyanis mögötte egy csapat szkarabeusz özönlött be az ajtón. Mondtam Farrah-nak, hogy ne féljen, elintézem ezeket a bogarakat, de ő erre a fülembe ordította, hogy ki fél; csak hátra ugrott, nehogy az egyik megszúrja és, hogy ne fogdossam, hanem engedjem végre el, hagy nyilazza le őket. Sóhajtottam és elengedtem. Nők! A fene se tud kiigazodni rajtuk. Előhúztam a kardom, és gyorsan levágtam a maradékot.
     Továbbmentünk, míg egy padló nélküli folyosóra nem értünk. A fal mellett állt egy kőtömb, azt gyorsan elhúztam. Mögötte egy lyukra leltem. Farrah szó nélkül bebújt. Utána néztem, aztán megráztam a fejem. Koncentráljunk az előttünk álló feladatra! Ne álmodozzunk! Letettem róla.
     Farrah a túlsó oldalon bukkant fel. Mintha egy kapcsolót láttam volna előtte a padlón. Az is volt. Mondta, hogy van itt egy, és megkérdezte, hogy ráálljon-e. Mondtam, Hogy igen, aztán, majd meglátjuk mi lesz. A Három platform csúszott elő a falból. Cseles! A kőtömböt a folyosó szélére állítottam, és arról rugaszkodtam neki, mert túl messze volt az első. Az oldalfalon futva, könnyen átértem, majd Farrah után felmásztam a létrán, az egyetlen tovább vezető úton.
     Egy kis terembe jutottunk, mely hemzsegett a szörnyektől. Hirtelen támadtuk meg őket, nem sokan védekeztek. Szerencsére nagyon lomhák voltak.
     Gyorsan végeztünk velük, majd a Homokoszlopot vettem szemügyre. Farrah már nem ellenkezett, hogy bele ne lépjek. Belepillantottam jövőm újabb darabkájába.
     Mikor felkeltem az álmomban látott falhoz léptem, előhúztam kardom és átütöttem vele a falat. A folyosón találtunk egy ivó kutat, ahol csillapítottuk szomjunkat. Folytattuk utunkat, míg egy lezárt ajtóval nem találtuk szemben magunkat. Szerencsére a közelben lévő hordók mögött megtaláltuk a kapcsolót is az ajtóhoz. Az őrök étkezdéjébe jutottunk. Asztalok mindenütt. Te jó ég! Még a megkezdett étel is ott van a tányérjukon. De ha itt is pusztított az Idő Homokja, akkor hol vannak a katonák? Hamarosan megtudtuk. Lementem a lépcsőn, hogy keressek valami utat tovább, mikor hirtelen zúgás támadt és meghallottam Farrah sikítását. Kardok, páncélok csörrentek, s megéreztem a szörnyekből áradó fertelmes bűzt. Aztán megjelentek a lépcső tetején. Nemcsak az egyszerű, lándzsás közkatonákból átalakult szörnyek támadtak meg, hanem a robosztus méreteket öltött elit katonák egy átalakult csoportja is velük volt. Felrohantam a lépcsőn és gyorsan hasba szúrtam egyiküket, még mielőtt az lesújthatott volna Farrah-ra. A lány egy hálás mosolyt küldött felém, majd előkapta íját, megfeszítette, és a legközelebb álló szörnyet célozta meg. Sokan voltak. Már szinte túl sokan. Négyszer pörgettem vissza az időt, mert hol Farrah esett össze, hol én a szörnyek vágásai nyomán. Majd végül, mikor éreztem, hogy már alig bírom visszatartani őket a fáradtságtól, lelassítottam az időt, vettem egy nagy levegőt, és erőm utolsó martalékával mindegyikbe beleszúrtam a tőrt, majd két-két kegyetlen vágással megsemmisítettem őket. Éreztem, hogy lábaim már nem tartanak, meg sokáig, Éreztem a vágások ütötte sebeket, de csak fájtak, szerencsére nem voltak mélyek. Fent a lépcső sarkában észrevettem a Homokoszlopot. Maradék erőmet összeszedve lépkedtem oda, majd éreztem, hogy a Homok közé esek és elsötétült minden�
     Kipihentem ébredtem. A sebek még mindig fájtak, de már koránt sem olyan erősen, mint azelőtt, s csodálkozva vettem észre, hogy a karomon eddig vérző sebek behegedtek. Gyorsan megkérdeztem Farrah-t, hogy mennyi ideig voltam az Oszlopban, erre azt válaszolta, hogy alig több, mint másfél órát, de így napóra, vagy homokóra nélkül nem könnyű megállapítani. Különös. De hát a fene vigye el, hát mi nem különös itt?!
     Láttam Farrah-n, hogy még pihenne egy kicsit, úgyhogy vártunk még kb. fél órát, közben ittunk egy kicsit, s én addig körülnéztem, hogy, s mint tovább? Úgy tűnik Farrah-t egy kicsit egyedül kell hagynom, mert fel kell valahogy jutnom a leszakadt padlás tetőre, ott láttam egy ajtót. Az omladékon felmásztam, majd rúdról párkányra és párkányról rúdra ugrálva fel is jutottam. Kinyitottam az ajtót a mellette lévő kapcsolóval és kimentem.
 




Végre a szabad levegőn. Az egyik kisebb hídnál álltam. Át kell mennünk a túloldalra, viszont van egy kis bibi. A híd fel van húzva és a torony tetején van a kapcsolója, ami leeresztené. Viszont benn leszakadt a lépcső amin fel tudnék menni. Valami másik utat kell keresnem! Balra indultam el. A zászló rudak segítségével sikerült feljebb tornásznom magam, és egy tüskékkel és pengés oszlopokkal kirakott, nyitott körfolyosóra jutottam. Gyönyörű innen a kilátás, csak a védelmi rendszer ki lenne kapcsolva. Így sajnos nem állhattam meg, hanem ide-oda szaladva, a falon futva kellett továbbmennem. Szerencsésen elértem az ajtót, amit a mellette lévő rúdkapcsolóval kinyitottam. Bent először gyorsan lerohantam és leeresztettem a létrát Farrah-nak. Miután újra együtt voltunk, a torony másik végében lévő nagy ketrecre szenteltük figyelmünket. A hidat leeresztő kapcsoló a ketrecben van. Farrah átkúszott a majdnem teljesen lezárt ajtó alatt és kinyitotta nekem. Én meg a híd kapcsolójával foglalkoztam, és a hidat leeresztettük. Kimentünk a körfolyosóra, és én leugrottam az álványzatra, amely a folyosó alá épült. Farrah utánam. Visszafutottunk a hídhoz. Mielőtt azonban elértük volna végét, szörnyek támadtak meg bennünket. Farrah-ra néztem. Ő vissza rám. Majd egyszerre kezdtünk futni az immár nyitott ajtó felé. Dárdák és kardok suhantak el mellettünk, Farrah az egyiket még orrba is vágta. Eleresztettem felé egy bíztató, a sietség miatt kicsit bárgyúra sikerült mosolyt, s végül elértük az ajtót. Mielőtt utánunk vethették volna magukat lezártam az ajtót és kinyitottam a másikat és otthagytuk őket.
     A következő terem tetejéből nyíló ajtón kellett tovább mennünk. A terem közepén egy fából készített platform emelkedett fölénk, mely segítségével fel kellett jutnunk az ajtóig. Ez liftként működött. Minden szintem volt egy kapcsoló, mely egy szinttel feljebb vitte a platformot. Nekünk tehát az feladatunk, hogy szintenként kapcsoljuk át. Farrah a lépcsőn felment az első kapcsolóhoz, ezalatt rudakon ugrálva a szemben lévőre próbáltam feljutni. Először Farrah kapcsolta át, majd miután átfordult a platform az ő oldalára, ráállt, s lehúztam a kapcsolót, mire egy szintet emelkedett a platform Farrah-val. Ezután Farrah felmászott a következő kapcsolóhoz, miközben én a felettem lévő lyukat céloztam meg. Felmásztam, míg tudtam, majd a felém fordított platformról elértem a lyukat és átmásztam. Letéptem épp leszakadni készülő ruhám ujját, majd leugrottam a külső körerkélyre, kívül körbementem, hogy ott próbáljam meg elérni a következő szinti kapcsolót.
 


    Szép lassan egymás után felértünk az ajtóhoz, melyet Farrah kintről kinyitott. Szerencsére találtunk a falon egy akkora rést, melyen átfért. Kint egy híd kötötte össze ezt a tornyot a következővel. Átfutottunk a hídon, nem törődve az ott ülő és valószínűleg valami prédára váró mutáns madarakkal. Milyen jól tettük, hogy nem álltunk le! A híd, mint a gyerekek által papíruszból készített játékvár, melyet szél fúj meg, úgy omlott le mögöttünk a híd. Alig értünk át a túloldalra. Nem várhattam meg, míg kifújjuk magunkat, hanem Farrah-nak szóltam, hogy gyorsan szedje le a felröppenő madarakat, én addig valami továbbjutási lehetőség után néztem.
     Sikerült akkora rést ütnöm a mögöttünk lévő faajtón, amin Farrah át tud kúszni, de nekem csak a mászás jutott. Újra. Farrah-nak szóltam, hogy másszon át a résen. Én mielőtt lemásztam volna, beléptem az itt keletkezett Homokoszlopba. Körülölelt az Idő Homokja�
     Kinyitottam a szemem és felkeltem. Más lehetőséget nem találva, le kellett másznom a híd maradványai alá és a torony oldalán mászva kellett továbbmennem. Hiába. Ha nincs más megoldás, hát ezt kell. Pedig még egy enyhe tériszony is keringett körülöttem. De nem volt más megoldás, hát lemásztam. Óvatosan másztam a romos oldalfalon, hiszen az omladék bármikor elereszthetett a faltól és a mélybe zuhantam volna. Szerencsémre nem történt meg és lassan de átjutottam a palota másik részére. Egy nyitott, labirintusszerű udvar tetejében találtam magam. Egyik végében egy nagy nyitott ablakon át megláttam egy kaput Oda kell jutnom! De ahhoz, hogy odajussak át kell futnom az ablakon a túloldali kis sarok szobába, ahonnan, ha jól láttam ki lehet jutni az ajtóhoz. Ehhez azonban le kell zárnom az ablakdeszkákat. Tehát meg kell keresnem a deszkákat lezáró kapcsolót.
     Az udvar sarkaiban ajtókat láttam. Valószínűleg raktárhelységek voltak. Egyikben lehet a kapcsoló! Közepén falak maradványait láttam, ezek tették ezt a kis udvart labirintusszerűvé. Idegesség kúszott a gyomromba, mikor a falakon megláttam a madarakat. Azonban egyelőre nem vettek észre. Alacsonyan ültek ahhoz. Szemben egy kis emelvényen egy újabb Homokoszlopot láttam meg. A madarakra pillantottam. Semmi olyan mozdulatot nem tettek, ami arra megállapításra juttathatott volna, hogy észre vettek. Óvatosan odamentem a zászlórudakhoz, melyekkel átlenghetnék az Oszlophoz. Még mindig nem figyeltek fel rám. Gyorsan átlengtem. Mintha meghallottak volna valamit, úgy figyeltek felfelé. Engem nem láthattak, mert az emelvény fa pereme eltakart. Beléptem a Homokoszlopba�
     Felébredtem, mintha valami csípést éreztem volna. Kinyitottam a szemem, aztán gyorsan felpattantam és kihúztam a kardom. Azok a madarak fogtak közre egyre többen. Az egyikük csőrének csípését éreztem a fülemen. Ezek megkóstolták a fülem! Nesztek rohadékok! Egymás után vágtam le őket. Ezeknél szerencsére nem kellett használni a Tőrt. Egy vágás és csak pár Homokszem maradt utánuk. Atomjaikra hullottak szét. Illetve Homokká. Mindegy!
     Lemásztam a középső falak tetejéig és azokon egyensúlyozva jutottam át az egyik sarokszobába, pont szemben azzal, ahova jutni akartam. Lehúztam az itt talált kapcsolót, mely egy létrát tolt ki a padlóból, amelyen lejuthattam a földszintre. Lemásztam. Lent kinyitottam az egyik lezárt szoba ajtaját, amelyben megtaláltam a kapcsolót, ami az ablaktáblákat irányítja. Sajnos időkapcsoló volt. Ráadásul szkarabeuszok özönlöttek ki a szobából, miután kinyitottam az ajtót. Nem okoztak különösebb gondot szerencsére. Hamar levágtam őket, majd a kapcsolóhoz léptem és mozgásba hoztam. Sietnem kellett. Hamar felmásztam a létrán, át a falak tetején, majdnem leestem. Eléggé vékonyra építették ezeket a falakat. Átértem az ablakhoz. Már nyitva állt, de még volt annyi helyem, hogy átfussak rajta. Gyorsan szedtem a lábam, s éppen átértem. Kinyitottam a z ajtót és átmentem.
     A barlang. A még kiskoromban hallott híresztelések szerint egy hatalmas barlangrendszer kapcsolódik a palotához. Tehát igaz. A barlang sziklába vájt egyik kijáratával találtam szemben magam. Próba szerencse. Bementem.
     Végigmentem a vájaton; egy helyen még a falat is be kellett zúznom, majd egy hatalmas teremnyi csarnok tetejében találtam magam. A palotai Nagy Csarnok akár 3-szor, vagy 4-szer is elfért volna benne. Aztán megláttam egy járat nyílást, lent, a csarnok legalján. Oda le kell mennem!
     Az oldalfalból nagyobb szikladarabok álltak ki, melyek legtöbbje össze volt �kötve� egyik-másikkukkal. Fatörzsek dőltek rájuk, melyek elég hosszúak voltak, hogy hidat alkossanak a mélység felett. Hát nekiláttam.
     Óvatosan egyensúlyozva haladtam a fatörzseken, nem tudhattam, melyik pillanatban törik le valamelyik. Útközben lefelé egy Homokoszlopot is találtam. Már nem lepett meg, hogy újra a halálomat láttam a szemem előtt. Már vagy háromszor voltam tanúja a víziókban látott halálomnak és mindháromszor túléltem. Talán ezúttal is sikerül. Mindazonáltal majdani halálom képei még nagyobb óvatosságra sarkalltak.
     Lassan elértem a csarnok aljába vájt járat száját, s bementem� 
    A következő terem is hatalmas volt. Inkább mondanék termeket, mert több terem kapcsolódott egybe. A falakon végig deszkapallókat láttam. Elég rozoga állapotban. Ráléptem az előttem állóra, majd visszakaptam a lábam. Pár pillanat múlva recsegve zuhant a mélybe. Hogy a dolgomat még tovább nehezítse a távolban az egymástól távol eső pallók között csak a plafonról lelógó cseppköveket láttam. Ha tovább akarom menni erre a cseppköveken át kell. Viszont más út nincs! Visszaforgattam az időt, míg rá nem léptem a padlóra, majd rohanni kezdtem. Nem figyeltem másra, mint az előttem lévő pallókra. Közben egyre közelebbről hallottam a hátam mögött a recsegő fa hangját. Hát nem derített jókedvre. Futottam, ahogy csak bírtam. A szívem a torkomban dobogott, s éreztem, hogy tüdőm elfárad, és alig kapok levegőt. De nem adhattam fel. Nem adhatom fel! Következtek a cseppkövek. Sikeresen átugrottam az elsőre. Érdekes módon a cseppkövek nem, hogy nem csúsztak, hanem valami folytán még tapadtak is egy kicsit. Ez felbátorított valamelyest, és kicsit bizakodó szívvel, de hullafáradtan értem el a következő Homokoszlopot.
     Tiszta fejjel, frissen ébredtem. A cseppköveken át egy második csarnokba jutottam. A csarnok falán körbe kis deszkaplatformok helyezkedtek el, melyek létrákkal voltak összekötve az alattuk elhelyezkedőkkel. Végighordoztam tekintetemet rajtuk, felnéztem, a csarnok megvilágítását elősegítő hatalmas lyukon át a betűző napra, majd egy üreget kezdtem keresni, melyen ki lehetne végre jutni ebből a barlangból. A csarnok aljában meg is pillantottam. Miután leértem, ittam pár korty vizet, s csak azután léptem be az üregbe. Szétütöttem az utamat elzáró, szerencsémre elég gyengére sikerült falat, s folytattam utamat az üregben. Egy nagy terembe jutottam, melynek tetejéről, kis kör alakú lyukakon át világította meg a termet a nap, s mely lyukakon át kötelek lógtak alá, végükön egy-egy vödörrel. Sajnos minden lyukon rács. Ha nem volna rajtuk, a köteleken felmászhatnék rajtuk. De hát más utat kell találnom.
     Még ezt az igazán elhanyagolható helyet is boltívek, párkányok, faragványok díszítették. Oldalt, a falakon, bemélyedések, elég nagyok, némelyek ajtóban végződtek. Talán egyiken át kijutok innen. Az egyik bemélyedésben egy Homokoszlopot láttam meg. Felkapaszkodtam oda és beleálltam. Talán tud valami útmutatást adni, hogy és merre tovább?
     Kút. Kút. Hirtelen bevillant az agyamba. Az egyik udvari kútban vagyok, s jobban körül kellett volna néznem, mert van egy lyuk, amin nincs rács. Az a kút kürtője. De ahhoz, hogy elérjem azt a kötelet, amely ki visz innen, kicsit körbe kell járnom. Kell egy nagy doboz, amire rá tudok állni. Álmomban láttam, amint az egyik ajtón át, egy kis szobában kinyitom egy kör alakú üreg lezárt tetejét, mely tele van forgó pengékkel, s azon át megtalálom a dobozt.
     Neki láttam. A párkányokon átmásztam, amíg tudtam, majd a köteleken lengve elértem azt a kaput. Egy sor csapda után meg is érkeztem abba a kis szobába. Úgy is tettem, ahogy a víziómban láttam. Kinyitottam a fedelet, mire azonban denevérek támadtak meg. Csíptek azok rendesen, de komolyabb kárt nem tudtak okozni bennem. Végeztem velük, majd óvatosan, ügyelve a pengékre, leereszkedtem a kis üregbe, ahol is megtaláltam a dobozt. Kilöktem a terembe, de nem a kötél alá kellett, ahogy számítottam. Az egyik bemélyedéshez kellett, ahol egy kis kupac Idő Homok vibrált, hol elhalványuló, hol pedig erősen izzó, fénnyel.
     Felmásztam, s innét a párkányokon át elértem a köteleket. Végig lengtem rajtuk, míg el nem értem azt, amelyik nekem kellett. Mielőtt azonban felmásztam volna a fényre, a velem szembeni boltívet vettem figyelembe, mely egy folyosóban folytatódott. Megint éreztem, amint húz valami afelé a folyosó felé. Eleget tetem az ismeretlennek, s átlengtem a folyosóra. Eleinte csak rudak összevisszaságát láttam, majd mikor felnéztem, a folyosó végében a fal résein át fényt pillantottam meg. Van ott, a mögött a fal mögött valami, amit meg kell néznem! Nem találok rá magyarázatot, de csak annyit éreztem, hogy meg kell tudnom. A rudak segítségével felküzdöttem magam addig a falig, majd átütöttem. Egy lámpásokkal és fátyolfüggönyökkel díszített folyosó veszett a sötétségbe lábam előtt. Gyorsan végigszaladtam rajta, átfutottam az immár ismert függőhidak egyikén, és jót kortyoltam a szökőkútból. Vártam a szúró fájdalmat, a sötétséget, majd a végtelen csendet.
     A rudakkal tűzdelt folyosón ébredtem. Új erőre kapva ugrottam a kötélre és húztam fel magam a fényre. Magam mögött hagytam a barlangot.
     Egy kis udvarra jutottam. Annyira jó volt friss levegőt szívni a barlang és a kút dohos, állott levegője után, hogy észre se vettem, amint letörik a kút farúdja, mely a kötelet tartotta. Szerencsére már kint voltam. Szívtam még párat a friss levegőből, majd elindultam az udvarra nyíló ajtón át a palotába, mikor megint megtámadott egy csoport szörny. De hiányoztatok most nekem. Mint Farrah a hátamra. Csak most jutott eszembe Farrah, vajon mi történt vele? Jól van-e, vagy már ő is halott?
     Tovább nem tépelődhettem, mert nyakamon volt az egész szörnycsapat. Szinte gondolkodás nélkül vágtam ide-oda, közben össze-vissza ugráltam, hátha ez jó fegyvernek tűnik a lomhaságukkal szemben. Be is vált. Végeztem velük és beléptem egy újabb Homokoszlopba.
     Egy furcsa kis szobába jutottam, mely eléggé megnehezítette életemet. Még a történteken felül is. Két ajtaja volt. Egyikben én álltam, s a másikba készültem eljutni, amely a jobboldali falba volt vájva. Nem is mondom lezárva volt. Nem is ez volt a nagy probléma, hanem az, hogy két kapcsoló segítségével kellett kinyitni, mindkettő fent magasan a velem szemben lévő, illetve a bal oldali falon, s alattunk tüskék. Padló nem is volt, csak tüskék. A szoba közepén, a plafonról lelógott azért egy kötél. Áldottam ezért a palota tervezőjét. Ötször próbáltam meg, mire sikerült. Többször is lecsúsztam a falról a még vizes csizmám miatt, de volt olyan is, hogy a kötelet nem értem el és úgy estem le. Szörnyű volt. De végül csak összejött és kinyílt a kapu. Tovább jutottam.
     Keresztül vágtam magam egy fűrészekkel, tüskékkel és nagy lengő rúddal �kikövezett� folyosón, mely közepe táján ráadásul, még a padló is leomlott, s helyét egy hatalmas lyuk foglalta el. Felrohantam a lépcsőn, ügyelve a forgó pengékre, s átgurultam a lezáródó ajtó alatt. Egy szép terembe jutottam, mely igazából díszes, cirádás vas kerettel elválasztott szobákból állt. A Szultán Háremébe érkeztem. Közepén medence állt. Egy pillanatra mintha Farrah-t láttam volna vas cirádáin túlról, de egy pillanat múlva már nem láttam. Aztán lánccsörgésre lettem figyelmes. Körülnéztem. Gyorsan hasra vágtam magam, oldalra gurultam, s kihúzott kardommal levágtam annak a szörnynek a lábfejét, amelyik mögém lopakodott és épp le akart sújtani rám. Ezt csak nem hagyhattam. Lezárásképpen mellkasába döftem a Tőrt. Pillanatokon belül, még kettővel találtam szemben magam. Vadul csörgették láncaikat, és hevesen pörgették hol az oldalukon, hol a fejük felett. Hamar átugrottam az egyik bűzös monstrum vállán, s így másikuk ezt vágta gyomorszájon, helyettem. A szörny nekem tántorodott, majd mindketten felborultunk. Én kerültem alulra. Rám vicsorgott szebb napokat megélt fogaival, majd egyik kezével felkapott a földről egy kődarabot, miközben másik kezével torkomat szorongatta. Teljes súlyával rám nehezedett, így a Tőrt sem tudtam elérni a lábamnál és kardomért sem nyúlhattam, mert tőlem kétméternyire feküdt a kis medence alján. Őszintén mondom, megrémültem. Hatalmas súlyával rajtam terpeszkedett, a kezemből már a vért is kiszorította. Éreztem, hogy egyre kevesebb levegő jut a tüdőmbe és látásom is egyre tompult. Közben a szörny felemelte követ tartó kezét, hogy összezúzza vele a koponyámat. Te jó Isten! Hát eddig jutottam. Itt fogom végezni szétvert koponyával, s semmit sem tudtam tenni azért, hogy jóvátegyem hibámat, mikor szabadjára engedtem az Idő Homokját.
     Hirtelen engedett a szorítás, s figyeltem amint álmélkodva nézi a szívéből kiálló nyílvesszőt. Kicsit oldalra fordult, így bal oldalamon újra vér jutott a karomba és kézfejembe. Tudtam nem sok időm van gondolkozni. Gyorsan elmarkoltam az Idő Tőrét, s egyenesen a homlokába vágtam, mire halk sistergés után felszippantotta a Tőr az Idő Homokjává visszaváltozott testét. A Homokból előtűnt Farrah aggódó arca amint a rács túloldalán állt kezében tartva íját, feszülten. Felálltam és hozzá léptem. Megköszöntem neki, hogy megmentette az életemet, mire elmosolyodott és elrohant. Könnyű szívvel léptem bele a Homokoszlopba.
     Körbe futottam a termet, s áttörtem néhány falat mire ráakadtam. Szerencsére időben, mert épp őt támadta egy kisebb csoport.
     Éppen, hogy nem későn érkeztem. Megmarkoltam az Idő Tőrét és visszaforgatás helyett mást alkalmaztam. Testem megemelkedett, s mintha pihekönnyűvé vált volna. Mozgásom hihetetlen mértékben felgyorsult. Ezzel egy időben a külvilág lelassult, s a szörnyek lefagytak. A mozdulatuk megtört és már be sem fejeződött. Már nem kellett használnom a Tőrt tovább. Elég volt karddal kettéhasítani mind egyiküket, s testük milliónyi apró homokszemmé robbant szét és hullott a földre.
     Szinte automatikusan léptem be a Homokoszlop fénylő alakjába. 
    - Ne hagy el. Szerelmem, kérlek ne hagy el! � ezekre a könyörgő szavakra ébredtem. Valami puhán feküdt a fejem. S ez az illat! Kinyitottam a szemem. Farrah nézett szembe velem. Fejemet az ölében fogta. � Minek neveztél az imént?- kérdeztem. Nem fontos, felejtsd el! �mondta zavartan és lelökve fejemet az öléből, felállt. � a lényeg az, hogy tudom, hogyan juthatnánk fel a Hajnal Tornyába. � mondta Farrah Elkalandozott gondolataim visszavánszorogtak a Hárembe.� Persze, persze, a Homokóra. � felálltam. Sóhajtottam és komolyra fordítottam a szót: - Légy szíves, ezentúl maradj a közelemben, ne kelljen állandóan hajkurásznom téged, a végén még túl későn érlek utol!
     Elfordította a fejét és olyan mozdulatokat tett, mintha keresne valamit. Még egyet sóhajtottam és a közelben álló szobrot odébb toltam, felfedve egy hézagot a fal aljában. Farrah- nak szóltam, hogy megvan, amit épp �keresett�. Szinte kapkodva bújt be a lyukon. Kicsit gyanakodva néztem tovább a lyukat, melyben eltűnt, majd az ajtó kattanására, a valóságba visszatérve folytattam utam.
     Egy rövid átjáró utáni folyosón várt rám, majd együtt folytattuk utunk. A Tudományok Csarnokába érkeztünk. Sajnálatos módon ezt is elözönlötték a szörnyek, habár a pusztításnak, őszinte örömömre, nyomát se leltük. De a szörnyek itt léte is bőven sok volt. Még mielőtt neki láttunk volna eltüntetni a szemetet, az ajtóban álló tükröt a Csarnok felé fordítottam, hogy a fény a túloldalon álló tükörre essen és visszatükrözze azt. Ez nem kerülte el az egyik szörny figyelmét és hatalmasat ordítva hívta fel ránk társai figyelmét. Egyikük, már szinte tébolyultan, fegyverét elhajítva felém rohant. Elkapott és az egyik könyvekkel teli polcnak szorított. Kardom kiesett kezemből. Megéreztem bűzös leheletét. Hirtelen leemeltem egy vaskos, fémborítású könyvet, s fejbe vágtam. Mintha meg sem érezte volna. Másodszor a homloka helyett az orrára céloztam. Ez bevált. A monstrum elbődült és orrát markolászva hátratántorodott. Most már könnyű préda volt. Hamar levágtam, majd miután a földre zuhant belédöftem a Tőrt, majd következő áldozatom után néztem. 
    Szerencsére Farrah-val nem is igazán törődtek, így a lány könnyűszerrel, egyenként lelőtte őket.
     A terem közepén egy téglatestszerű építmény díszelgett. Oldalán egy kivésett díszt találtunk. Farrah azt mondta, próbáljam meg a fényt a tükrök segítségével a szimbólumra irányítani. Próba szerencse. Beállítottam a tükröket; Farrah az egyik mögött egy rést talált, s az egyik erkélyen lyukadt ki. Közben elgondolkoztam mit is mondott. - Azt mondta szerelmem. Hát persze, hogy azt mondta, hisz hallottam. Szüksége van rám. Hiszen elfoglaltuk a birodalmukat, nincs már senkije, nincs aki megvédje őt. Egyszerűen szüksége van rám. Tehát vele kellene maradnom, fognom a kezét és el nem ereszteni soha. Ő az enyém lenne�-Jézusom, magammal beszélgetek! Ráadásul úgy beszélek róla, mintha valami tárgy lenne. Már kezdek beleőrülni. Én nem ilyen vagyok. Ő dönt. Én nem dönthetek más életéről. Te jó ég hagyjam már abba ezt magammal! Térjünk vissza a dolgunkhoz!
     Az utolsó tükröt is a helyére illesztettem. A beállításban segített a tükrök eredeti helyét jelölő karcolások a padlón.
     A szimbólum felfénylett, s a téglatest formájú építményből kiemelkedett egy hatalmas faragott faszobor, ami csatlakozott a felette, fent a magasan álló kis platformhoz. Hirtelen a tetőnyílás leszűkült, a fényt a platformon álló tükörre fókuszálva. Eddig úgy tűnik sikerült. Ezután felmásztam a faszoborra és onnét próbáltam elérni az egyik erkélyt. Kis mászással sikerült is. Közben egy oltárt pillantottam meg az egyik lezárt ajtó mögül. Hmm� talán be lehet jutni oda valahogyan. Ezen töprengve másztam át az erkélyre. A szemben lévő erkélyen várt Farrah. Mikor felértem, Meghúzott valami kart, mire kettévált az egyik könyvespolc és mögötte előtűnt egy hasonló szimbólum, mint amilyet a téglatesten láttunk. Oda kell elvezetni a fényt. Tükörtől tükörig másztam, beállítottam őket a helyes irányba, majd a következőt próbáltam elérni. Közben találtam egy átjárót, mely elvitt ahhoz a titokzatos szökőkúthoz, melyből, mint eddig, most is ittam.
     Újult erővel folytattam a tükrökkel való bajlódást. Néhol utat kellett törni a falon át, de ezek a falak csak a tükrök elrejtését biztosították. Szerencsére nem védeni akarták őket, csak elrejteni. Egyszóval gyenge révén könnyedén át lehetett ütni azokat.
     Néhol a tükröket prizmák helyettesítették, melyek valami általam ismeretlen módon tükrözték tovább máshová a fénysugarat. Egy befalazott kis teremben találtam egy prizmát, melyre ráirányítva a fénysugarat, kinyitotta annak a helységnek az ajtaját, amelyben az oltárt láttam. Lemásztam. Befutottam a kis helységbe és az oltárra pillantottam. Egy erőteljes kidolgozású kard feküdt az oltáron. Felemeltem. Nehezebb volt ugyan, mint a másik, de páratlanul kemény fémből készült. Ez talán megkönnyíti a dolgomat valamennyire. Kicseréltem a másik karddal, majd új kardomat a hüvelybe helyeztem és megfordultam. Mögöttem a falon egy időzítő volt. Úgy tűnik, innét lehet kinyitni a Csarnok főkapuját. Meghúztam a kart, majd kifutottam a kis teremből. Farrah az ajtó előtt várt rám, s együtt futottunk át a lezáruló kapu alatt.
     A csillagvizsgáló torony bejáratánál torpantunk meg. Sajnos ezt sem, hagyta épen az Idő Homokja. Ráadásul, már itt árőröztek következő áldozataink. Farrah-ra pillantottam, majd egyszerre kezdtünk rohanni a torony bejárata felé. Senkit sem kíméltünk, hiszen ők sem babusgatni akartak bennünket.
 


    A kör alakú torony padlója, mélyen a föld alá nyúlt, így hatalmas volt a mélység abból a magasságból, ahol álltunk. Középen egy lépcsőszerű emelvény magasodott, mely a folyosó padlójához kapcsolódott. Két oldalt, körbe még hozzáépítettek egy kör erkélyt, egyet ezen a szinten, egyet egy emelettel feljebb. Sajnos néhány helyen leomlott, eléggé megnehezítve a dolgunkat. Egyenlőre azonban még a szörnyekkel voltunk elfoglalva. Kevés helyünk volt, így ahelyett, hogy a kardomat használtam volna egyszerűbb megoldást találtam: a mélybe taszítottam őket. Bömbölő ordításuk visítássá korcsult, amint alázuhantak.
     A kör erkélyen egy Homokoszlop képződött rövid harcunk alatt. A Homokoszlop mögött a falon, a pusztítás következtében egy rés támadt. Míg Farrah átmászott rajta, én a Homokoszlopba léptem be.
     A jobb oldalon lévő lezárt ajtót kell kinyitnunk, hogy tovább tudjunk menni. De a kapcsoló a torony tetején van. Felnéztem. A torony tetején, az egészet betöltő gyönyörű üvegkarc, mely a csillagképeket ábrázolta, és egy hatalmas gyönyörű csillár díszítette. Alattuk, szemben egymással két platformon a csillárt mozgató két kapcsoló helyezkedett. Először azokat kell elérnem.
     Farrah-nak hangját hallottam meg. Mondta, hogy menjek fel a lépcsőszerű emelvény tetejére. Ráálltam. Hirtelen megemelkedett az egész, majd egy vékony párkány magasságában megállt. Átugrottam rá. Körülnéztem, merre tovább? Jobb oldalon rudak álltak ki a falból, melyek elérhető közelségbe hozták a platformot a csillár kapcsolójával egyetemben. Nem tétováztam, átlengtem és elfordítottam a kart. A csillár fordult egyet. Ezután a csilláron át tudtam kelni a szemben lévő platformra, ahol elforgattam a másik kart. Nem mondom nem volt valami kellemes dolog a csilláron ugrálni, főleg ilyen magasságban, de hát nem volt más megoldás, ezt kellet megpróbálni. Visszaugrottam a csillárra, majd nem szembe ugrottam vissza, hanem úgy állt be a csillár, hogy a kiálló rudakon egy jobb oldali kapcsolót sikerült elérnem, mely átforgatta a csillárt. Ezzel a beállítással már sikerülhet elérnem a kaput nyitó kapcsolót. Visszamentem az egyik platformra, majd a csilláron át el is értem a kapcsolót. Az ajtó kinyílt. Innét egy nyílásban oszlopvastagságú sodronyon lecsúszva lejutottam a földszintre. Farrah a nyitott ajtóban várt.
     Egy hosszabb csapdákkal teli folyosóra jutottunk. Farrah-t átküldtem az egyik sarokban talált résen. Így könnyebb lesz túljutnunk. Vártam egy kicsit, mert a túloldalon zárt ajtó várt. Ez alatt Farrah a folyosó felett átívelő hídon bukkant fel. Felugrott. Úgy tűnik egy kapcsolót aktivált, mert az ajtó kinyílt. Na most már én is elindulhatok. Jobbra-balra futottam, elkerülve a falból kicsapódó pengéket, elkerülve egy lengő rudat átmentem az ajtón. De még koránt sem volt vége a folyosónak. Óvatosan átlépkedtem a tövisek között, kinyitottam a következő ajtót. Közben felettem Farrah egy másik híd romjain ugrott keresztül. Az utolsó folyosó szakaszon sietnem kellett, mert a túlsó végen a lezárt ajtó csak egy rövid ideig nyílt ki. Farrah még egy leomlott híd felett ugrott keresztül. A folyosó végén átgurultam a lezáruló ajtón, s friss levegő csapott arcomba. Kijutottam a szabadba.
     A Tudományok Csarnokának udvarába érkeztem. Hirtelen lehajoltam, majd előkapva a Tőrt a rám támadó szörny gyomrába döftem. Ennyit a rövid pihenésről. Előhúztam a kardom, s kicsit benedvesítettem a kert medencéjének vizében. Egyszerre hárman támadtak. Az elit katonák testébe költözött rettenet három tagja. Az egyszerű emberhez képest óriások. Nem igazán a magasságuk inkább medvéhez hasonlító alkatuk, ami az óriásokhoz tette őket hasonlatossá. Három óriás, három majdnem akkora karddal, mint én vagyok. És ez még csak a kezdet volt. Amint egyikük elpusztult, új jelent meg helyében. Az is nehezítette az ellenük folytatott harcot, hogy fel sem futhattam testükön, egyszerűen leütöttek magukról. Mint ahogyan a legyet szokás, lesöpörtek. Más taktikához folyamodtam. Ha nem lehet rájuk felfutni, hát majd a falra futok fel, és onnét ugrok a hátuk mögé. Ez ellen a taktika ellen nem tudtak normálisan védekezni. Kezeiket kivéve elég lomhák voltak ezek is, viszont a kezüket gyorsan tudták használni. Szép lassan mind bevégezte, s én folytathattam utamat. Felemelkedtem a Homokoszlop ölelésében. 
    Fel kellett jutnom a falakra, s ott meg kellett keresnem az ajtók kapcsolóját, hogy egyrészt Farrah- t be tudjam ereszteni, másrészt meg, hogy tovább tudjunk menni. Ez egy rövid létramászás után lehetővé is vált. A rudak gerendák és kötelek segítségével átjutottam a túloldalon lévő várfalra, ahol egy kis kamrában megtaláltam a kapcsolót. Az utak feltárultak. Lerohantam a lépcsőn, vigyázva a forgó pengékre, melyek a lépcsőn helyezkedtek el, majd a lépcső aljában mászkáló szkarabeuszokat levágva visszajutottam az udvarra. Farrah-val együtt folytattam utamat.
     Egy csapat szkarabeuszbogár levágása után kijutottunk a külső várfalakra. 
    Újra megtámadtak minket; már nem is számolom hányadik alkalommal. A valaha oly példás odaadásukról és tiszteletet kiérdemelt teljesítőképességükről híres katonák most őrült, habzó szájú szörnyetegekként vetették ránk magukat. Oldalra húzódtam, hogy kitérjek a vágás elől, majd egy erőteljes taszítással lelöktem a várfalról egyik támadómat. Csakhogy a várfal több emeletből állt, s mi a legfelsőbb emeleten küzdöttünk, így alig három méterrel alattunk fejezte be a zuhanást. Egyenesen bele egy kis kör alakú medencébe. Hirtelenjében elkezdett éktelenül ordítani, mintha elviselhetetlen fájdalmai lennének, és csodálkozva láttam, hogy teste gőzölög a ráesett víztől. Gyorsan leugrottam és véget vetettem kínjainak. Hirtelen ötlettől vezérelve kerestem egy tálat, teletöltöttem vízzel, majd óvatosan visszamásztam a falra, s a megmaradt szörnyekre loccsantottam a tál tartalmát. Egyszerre estek össze, s kezdtek üvölteni. Farrah csak állt. Nem tudott szólalni a csodálkozástól. Kihasználtam az alkalmat, s gyorsan leszúrtam mindegyiket. Elmagyaráztam Farrah-nak, hogy mit tapasztaltam, majd szemügyre vettük az átjáró ajtaját. A törmelék miatt nem zárult le teljesen, s Farrah átkúszott alatta. Nekem, mint eddig, most is a mászás maradt. Meg kellett kerülnöm az épületet, s át kellett jutnom a bal oldali falra. Szerencsére gerendák álltak ki az épület oldalából, így minden gond nélkül át is jutottam. Elkezdtem rohanni a kapu felé, mikor éreztem, hogy eltűnik alólam a talaj és elkezdtem zuhanni a mélybe�
     Kinyitottam a szemem. Hideg, nyirkos követ éreztem magam alatt. Óvatosan felkeltem. Fájt mindenem az eséstől, de törni, úgy tűnik nem tört el semmim. Körülnéztem. Egy félig leomlott híd, még álló végében próbáltam magamhoz térni. Körben a falakon rácsok és láncok mindenütt. Lenéztem. A középen elhelyezkedő kút vize tükröződött. A kút körül elszórva ketreceket, láncokat és fegyvereket láttam. A falak mentén cellák, rácsokkal lezárva. Legtöbbjükön a rács iszonyatos erőtől csorbultan, kicsavarva feküdt, vagy a magasabb szinteken, lógott a levegőben. A börtön tetejében álltam. Na innét nem lesz egyszerű kivergődni! Felsőm teljesen szétszakadt. Ledobtam magamról. Kerestem egy létrát, amin lemásztam, míg a létra tartott. A falakon lévő kapcsolók segítségével előcsúszó rácsok segítségével és a kis liftekkel sikerült lefutnom a börtön földszintjére. Kifújtam magam. Hirtelen hörgést hallottam. Kezem ügyébe helyeztem két fegyverem és figyeltem. Már felmerült bennem, hogy mi történt az őrökkel és a foglyokkal, hová tűntek. Mert átalakultak, azt az emberfeletti erővel kitépett rácsok kellően mutatták. Vártam, merről támadnak. Az egyik sötét sarokból hirtelen felemelkedett az egyik ketrec, majd a másik pillanatban már szántotta is a levegőt� egyenesen felém. Éppen el tudtam ugrani a mázsás vasak elől. Aztán a termet betöltötte a féktelen ordítás, s előcammogtak a sötét szegletekből. Némelyik szörny fegyver gyanánt, mivel a lándzsa túl kicsinek tűnt, a földből kitépett vasoszlopot tartott a kezében. Eléggé hatásos zavaró tényező volt azt meg kell hagyni. Érthető, miért nem hagyhattam nála sokáig. Ezeknek a hatalmas monstrumoknak nagy ereje lassú mozgással párosult, amit nem volt nehéz kihasználni. Amint egyikük lesújtott, már el s tűnt a Tőr nyelébe kovácsolt kis tárolóban, Homokká alakulva. Szép sorjában mindegyik így végezte. Szinte örömmel léptem a szökőkútként feltörő Homok sűrűjébe.
     Miután felébredtem elsőként ittam egy keveset a kút nektárként ható vizéből. Körbenéztem, hol, és hogyan lehetne kinyitni a börtön ezen szegletének lezárt ajtaját? Az egyik sarokban, hordók és asztalok mögött megtaláltam, amit kerestem. A kapcsoló azonban időzítővel volt ellátva, így keresnem kellett valami nehezéket, ami nem engedi fel a kapcsolót. Egy nagyobb ketrec megfelel. Kerestem egy hasonlót, mint amivel engem akart megdobni az egyik rondaság, majd a kapcsolóra toltam. Az ajtó kitárult. Egy rövid, a falból kicsapódó pengékkel teli folyosó után a kínzókamrába jutottam, ami a börtön bejáratát is jelentette. Ugyanis a kínzókamra tetején át vágott nagy, kör alakú lyuk volt az egyetlen kijárat. Egy létrával lehetett lejutni a mélybe. Ez jobb ötletnek bizonyult, mintha a palota egy részét nevezték volna ki, mivel így ha a létrát nem ereszti le a bejáratot őrző katonák egy része, sehogyan sem tudnának kijutni a börtönből. S így ráadásul még el is van szigetelve a palotától. Tehát a lényeg, hogy fenn, a magasban lévő bejáratot kell megcéloznom. A platformok mind időzítővel voltak ellátva, így nem sok időm volt cselekedni. Amint átértem az egyikre már ugrottam is tovább, míg el nem értem a létra felső, még álló részét. Mikor felértem kapkodtam a levegőt, de legalább kijutottam. Ráadásul a Hajnal tornyának kapujába. A Homokóra, a Hajnal tornyában most már tényleg elérhető közelségbe került.
 




Hirtelen Farrah futott le a palota egyik épületének lépcsőjén. Arcán mosoly helyett azonban rémület ült. Hamar megtudtam miért. Az ajtóban, melyen kijött egy szörny tűnt fel. Majd követte a többi. Szócséplés helyett kardom után nyúltam. Nem egykönnyen adták meg magukat. Szerencsékre egész nagy területen voltunk így nem okozott különösebb gondot elmozdulni előlük. Nagy testük földrengésszerű morajjal zuhant a földre. Nyomukat csak az égbe szökő Homokoszlop mutatta.
     Felugrottam. Nem. Az lehetetlen! A víziókban Farrah-t láttam. El akarta lopni a Tőrömet. Tőlem! De ez lehetetlen. A Tőr itt van a kezemben. S Farrah rémülten áll.
 �Semmi baj csak én vagyok.- mondta, s kezét arcomra tette.- Nincs semmi baj. Nézd! Itt vagyunk már. A Hajnal Temploma.- nyugtatgatott, s a mögötte tornyosuló, szinte égig érő építményre mutatott, mely csúcsából, mintha forgószél tört volna az ég felé.
     Visszatettem a Tőrt a hüvelybe, s egyre erősebb gyanakvással a szívemben láttam a Torony kapujának kinyitásához. Egy, a deszkaemelvényen talált doboz segítségével sikerült is a magasan levő kapcsoló gombját elérnem. A kapu kinyílt előttünk, s beszaladtunk a Toronyba.
     Bent a folyosón végigfutottunk, majd mielőtt elértük volna a termet, ahonnét feljuthatnánk a kincsekkel megrakott toronyszobába, ahol a Homokóra pihent már vagy két napja. Egy lepotyogott vakolaton akadt meg a szemem. Megvizsgáltam a falat, majd se szó, se beszéd, bezúztam. Ezt is el akarták titkolni. Még egy lámpásokkal és fátyolfüggönyökkel díszített átjáró, mely a szökőkúthoz vezet. Most még egyszer utoljára. Farrah-nak szóltam, hogy várjon meg itt, s végigfutottam a folyosón. Átrohantam a függőhídon, majd végül egy utolsót kortyoltam ebből az ismeretlen nedűből.
     Farrah értetlenkedő pillantásaitól kísérve léptem be abba a díszes szobába, amely felvonóként szolgált a Torony tetejébe szállítva az embereket. Elindultunk utunk végállomásához. Szinte el sem akartam hinni, hogy mindjárt vége lesz ennek a pokolnak. Jóérzésem egy sas madár sebességével váltottak át mélyrepülésbe, mikor meghallottam a morgást. Aztán egyszerre megjelentek azok, akikről már azt hittem végre elfelejthetem. Itt, utunk végén, szörnyek támadtak ránk. Megkezdődött az utolsó csatánk az Idő Homokja ellen.
     Nem kockáztattam. Sikerült teljesen feltölteni a Tőrt, s így egy gombnyomásra lefagyasztottam az összes rémet. Testem felgyorsult szinte ipari gyorsasággal pusztítottam a szörnyeket. De ennyi, reményeim ellenére sem volt elég. A szörnyek tovább ömlöttek az egyre feljebb emelkedő helységbe. Farrah hirtelen felsikoltott. Nyilai mind egy szálig elfogyott, s most egy cserépedényt vágott az egyik monstrum fejéhez. A szörny egy pillanatra ugyan megtántorodott, de utána még bőszebben támadta szegény lányt. Átugrottam egy hatalmas kőkalapáccsal felfegyverkezett lényen, leérkezve megkóstoltattam vele a Tőrt, mire szétrobbant, majd ráugrottam a Farrah-t támadóra, félrelöktem. Amint elvesztette egyensúlyát, felrohantam a hasán és kardomat a mellkasába döftem. Földre rogyott. Mielőtt azonban leszúrhattam volna, hogy pusztuljon végre, egy másik felkapott és a falhoz vágott. Ekkor pillantottam meg a tálca vizet. Habozás nélkül cselekedtem. Farrah-nak átdobtam a kardomat, bal kezemből áttettem a Tőrt a jobb markomba, s balomba vettem egy kis tálnyi vizet, s dúvadakra loccsantottam. Visítottak. Fegyverüket eldobva a földre vetődtek, és ide-oda rángatóztak az elviselhetetlen kíntól. Farrah eltakarta a szemét, hogy ne is lássa szenvedésüket, s csak akkor nyitotta ki, mikor már mindegyikük Homokká alakult.
     A felvonó zökkent egyet s leállt. Végre. Megérkeztünk. 
    Kiléptünk a felvonóból. A Homokóra ott állt a terem közepén egy, emelvényen, felségesen. Egy gyönyörű ereklye, mely annyi ember halálát okozta. Figyelembe sem véve az előttünk feltörő Homokoszlopot, a Homokórához futottunk. Farrah azt mondta, hogy a tetején van egy nyílás, amibe be kell illeszteni a Tőrt, s ami visszazárja az Idő Homokját a Homokórába. Mielőtt felmásztam volna, még utoljára bepillantást akartam nyerni a jövőbe. Beléptem a Homokoszlopba.
     Láttam, amint felmászok a Homokóra tetejére. Tehát itt a vége. Végre megszűnik ez a pokol, ami pusztulást hozott az otthonomra. Ódzkodás nélkül másztam fel az oszlopokon, s átugrottam a Homokórára. Felkapaszkodtam és előhúztam a Tőrt. Hirtelen eszembe villant egy homályos kép. Nem csak annyit láttam amint felmászok az Órára, hanem végül megint az a képsor villant be, amit az ezelőtti Homokoszlopban láttam. Amint Farrah ellopja a Tőrt. Ekkor tört fel belőlem a kétségek áradata.
     -Apám és a perzsa katonák tönkretették az otthonod.- szóltam hirtelen. Farrah felkapta a fejét. - Téged rabszolgasorsra juttattunk.- folytattam. � Miről beszélsz?- kérdezte Farrah tőlem. S feltettem azt a kérdést, mely már egy jó ideje megfogalmazódott a lelkemben, de eddig tudomást sem vettem róla: - Minden okod megvolna, hogy gyűlölj engem, - mondtam � és most te azt várod tőlem, hogy mindezek után még bízzak benned? � Farrah erre rémülten rám kiáltott, hogy siessek, nincs időnk a kételyekre. Hirtelen fény villant, s a pillanatok alatt feltámadt szél az oszlopnak sodort. Kiejtettem a Tőrt a kezemből. És akkor megláttam. Úgy sétált felénk fenyegető mosollyal az arcán, mintha rá nem is hatna az egyre erősödő szél, mely most az ablaknak vágódott, s harsány csörömpölés következtében kitörte azt. A vezír lépdelt felénk, kezében a kígyó fejű botjával segítette nehézkes járását. � Add nekem a Tőrt! � mennydörögte. Elkaptam Farrah kezét. Erősen tartottam, nehogy kiessen az ablakon. � Ne add oda neki, nem szerezheti meg a Tőrt! � kiáltotta Farrah. Elengedtem az oszlopot, melybe eddig kapaszkodtam, s mielőtt a szél kifújt volna bennünket az ablakon, a Tőr után vetettem magam. Kihullottunk a nagy semmibe. De sikerült visszaszereznem, s markomba szorítottam a Tőr díszes nyelét.
     Pár másodperc után egy sötét helyen értünk földet. Elkaptam Farrah-t, nehogy beverje magát. Mérges arccal rám nézett, majd ellökött magától.
 - Már ott álltál! A kezedben volt a Tőr! S te csak ott álltál, a helyett, hogy mindent rendbe hozhattál volna! Miért?! Miért hezitáltál? Azt hiszed magadról, hogy mindenkinél okosabb vagy?! Bah�! Katonák. Másra sem vagytok képesek, csak harcolni, pusztítani! Miért bíztam benned,� miért nem tudtál bízni bennem?
     Sóhajtottam, s felálltam. Hol vagyunk? Sötétség fogott közre bennünket. Farrah, merre vagy? � Itt vagyok. � hangzott a közelemből Farrah hangja. � Fogd meg a kezem.- s markomban éreztem Farrah puha, vékony kezét. Kéz a kézben kerestük tovább a kiutat. Körülölelt bennünket a sötétség. Farrah halk hangon megszólalt: - Nem úgy értettem, amit mondtam. Bocsáss meg. � Nem, te bocsáss meg. Igazad volt. Minden, ami történt az én művem. Az én hibám! Dicsőségre és megbecsülésre vágytam. Csak tisztességtelenséget sikerült hoznom. Ez a részem. A dicstelenség. � fejeztem be halkan. Szinte egyszerre kívánkozott ki belőlem minden kín, amit eddig átéltem azóta, hogy megszereztem ezt az átkozott fegyvert, mely balsorssal sújtott. � Te bátor vagy és egy jó ember.- mondta Farrah. Tovább nem tudtam rá figyelni. Próbáltam legyűrni a rám rontó kétségbeesést. Végül csak sóhajtottam, s letöröltem könnyeimet. � Farrah meghallotta sóhajtásomat: - Mi az? Mi a baj? � kérdezte. � Semmi. � vágtam rá gyorsan � csak nem szeretem a szűk helyeket. � hazudtam. Kell lennie valahol egy kijáratnak! � Mikor kislány voltam� � szólalt meg Farrah � anyám szavai még most is fülembe csengnek: �Ha fél valamitől,� - mondta � �csak ejtsd ki a varázsszót, s az ajtók megnyílnak előtted.� Még senkinek sem mondtam el ezt. � Mi volt az a szó? � kérdeztem. � Kakolukia. � felelte. � Kakolukia? � kérdeztem vissza. Hirtelen nekiütköztem valami nagy kőtömbnek, mire az érdekes módon elcsúszott. Fény áradt a helységbe, ahol voltunk. Egy sírban álltunk, s az egyik sírnek csúszott le a fedele, mikor nekiütköztem. Belenéztem a sírba, mi világít ilyen erősen. Elámultam a megdöbbenéstől, mert nem egy oszló hullát találtam a sírban, hanem jó mélyen egy folyosó padlóján akadt meg a szemem. Végre kijutunk innét.� Ezt megcsináltad! - tréfáltam Farrah-val. Sehol senki. Farrah? Hol vagy? Biztos leugrott mikor elfordultam. Követtem. Gyönyörű, körte alakú lámpásokkal és fátyolfüggönyökkel díszített folyosó volt. Hasonló, mint amik a függőhidakhoz, s onnan a szökőkúthoz vezettek. Elindultam. A folyosó lefelé kanyarodott. Körben futott egyre mélyebben. Mikor végre kijutottam, ámultam csak el igazából. Egy kétemeletes, teljesen kör alakú terembe jutottam. Közepén egy kör alakú kis medence, melyben egy hatalmas szobor állt. Körbenéztem Ajtók mindenfelé. Vagy kilenc-kilenc ajtót építettek a két szintre. Farrah, hol vagy? � Ez gyönyörű. � hallottam meg a hangját. Mi a gyönyörű, s egyáltalán hol vagy? Kiáltottam. Semmi válasz elindultam az ajtó felé amerről a hangját hallottam. Hirtelen vízcsobogás ütötte meg a fülem. Beléptem az ajtón. Na ne! Egy másik ajtón át visszakerültem a terembe. Körbe futottam. Most egy másik ajtón túlról hallottam a csobogást. Újra visszakerültem a szobába. De valami azt súgta, kövessem a vízcsobogást és kijutok innét. Hirtelen Farrah-t hallottam megint: Hol vagy már? � kérdezte � Te hol vagy? Mert én itt vagyok. � válaszoltam neki. Folytattam ezt a nevetséges futkározást. Összesen négyszer mentem be az ajtókon mire sikerült feljutnom az emeletre. Na itt kezdhetem elölről. Hátha sikerül eltalálnom elsőre a helyes ajtót. Naná, hogy nem sikerült. Úgy hogy füleltem és azokon az ajtókon mentem be, melyekben a csobogást hallottam. A harmadikra meg is találtam a helyeset. Bementem.
 


    
Egy terembe jutottam, melyben egy medence állt körülötte arany színben világító lámpások. S a medencében Farrah bukkant fel a víz alól. � Gyere be! � Farrah- ra néztem. Letettem a kardomat és a Tőrt, s követtem Farrah-t a vízbe. Mennyei volt. Egy pillanat alatt eltűnt minden gondom. Könnyűnek éreztem magam. Itt úsztam egy kellemes medencében, Farrah-val. És Farrah� gyönyörű volt. Rám nézett. Szinte lebéklyóztak mandulavágású szemei. Kezembe fogtam a kezét, arcomat arcához emeltem és megcsókoltam�
     Egy álom volt csupán? Vagy valóság? Nem, csak álom volt. De még is, még is oly valóságos. Felkeltem. A sírban voltam, melyen át leugrottam a folyosóra. Nekidőltem a sír fedelének. Meg sem moccant. Világos volt már. Előttem ajtó vezetett ki a síboltból. Farrah? Farrah, merre vagy? Semmi válasz. Körbe néztem. Hirtelen a Tőrért nyúltam, de csak a levegőt szorítottam tenyerembe. A hüvely üres volt. A kardom sem volt meg. Az egyik szobor alatt ráleltem Farrah amulettére. Oh, ne! Farrah elvitte a kardom és a Tőrt. Farrah, mit tettél?! Övembe rejtettem az amulettet. Futva elindultam az ajtó felé. Sietnem kellett, ha utol akarom érni Farrah-t. Hirtelen megtorpantam. Az ajtóban szörnyek jelentek meg. Miért csináljátok ezt velem? Most semmi fegyverem sincs védekezni. Vissza nem mehettem, bent nem volt semmi. Csakis az ajtó irányába. Óvatosan hátrébb léptem. Megvártam, míg belépnek az ajtón, majd, mint az őrűlt ordítottam, s nekik futottam. Szerencsémre. Ordításom meglepte őket, így kihasználtam az alkalmat, s átfutottam közöttük elhajoltam némelyik éberebb csapása elől, majd rájuk csuktam az ajtót. Az ajtó megremegett a felocsudott szörnyek ütései nyomán, de tartott. A következő teremben, ráleltem új fegyveremre. Egy mesterien kidolgozott kard feküdt a terem közepén lévő oltáron. Odaléptem, hogy kezembe vegyem, de hirtelen egy ismeretlen erő megégette kinyújtott kezemet, s engem az ajtónak taszított. Hmm� nehezebb lesz, mint gondoltam. A kardot valami erőtér védi. A terem tele volt tükrökkel. S az oltár oldalán nem volt nehéz felfedezni a nagy szimbólumot. Tehát csak annyi a feladatom, hogy a fényt, melyet egy tükör a szobába vezetett, ráirányítsam a jelre. Fogtam a tükröket, elhelyeztem őket, s pár perc múlva a szimbólum felragyogott. Az erőtér megszűnt. Újra az oltárhoz léptem s óvatosan kinyújtott kezembe vettem a kardot. Hihetetlenül erős kard volt, s valamivel vastagabb, mint az előzőek, ennek ellenére mégis csodálatosan könnyű. Ujjaim érintése nyomán mintha vibrálni kezdett volna. Suhintottam vele egyet. Szinte szikrák pattantak ki amint a levegőt szelte. Bizakodó szívvel vettem magamhoz.
     Egy deszkákkal leszögelt ajtó vezetett ki innét. Előhúztam új kardomat és rávágtam a deszkákra. Egy csapásra ripityára törtek a deszkák, a forgácsok tüzet kapva hamuvá égtek egy pillanat alatt. De nem ez mutatta meg leginkább a kard páratlan erejét.
     Egy kis erkélyen álltam. Közepe leomlott, mely lépcsőként vitt volna fel a part oldalán épített szélesebb platformra, melyet most szörnyek leptek el. Valaha egy őrállás volt. Felettük, a várfal aljában megpillantottam Farrah-t. Egy pillanat múlva eltűnt. Kikerült a látómezőmből. Nem kiáltottam utána. Nem lett volna értelme. Kezében még épp láttam megcsillanni az Idő Tőrét. Sietnem kellett.
     A lépcső helyén már csak egy-egy rúd állt ki, éppen csak elég ahhoz, hogy feljussak a szörnyekhez. Farrah után.
     Újdonsült kardom most mutatta meg igazi erejét. Amint megvágtam az egyik szörnyet, szétrobbant. Egyetlen apró vágás is elég volt ahhoz, hogy elpusztítson egy olyan szörnyet, melyet eddig az Idő Tőrén kívül más fegyver nem volt képes. Egyre bizakodóbb lettem. Habár már nem volt nálam a Tőr, ezzel a fegyverrel mégis volt esélyem. Melyet természetesen ki is használtam.
     Egyetlen karcolással sikerült megúsznom. A szörnyek elpusztultak. Csak egy kevés Homokkupac jelölte eddigi jelenlétüket. Eltettem a kardot, s beleléptem a kupacból képződött Homokoszlopba.
     Azt hiszem ez lesz eddigi legnehezebb utam. Felmászni a palota külső oldalán a Hajnal Tornyának bejáratáig. Ráadásul úgy, hogy bármelyik pillanatban leeshetek az omladékokon, hiszen nincs nálam a Tőr, hogy egy hibámat meg nem történté tudjam tenni. Itt már nem szabad hibáznom. Ha hibázok, meghalok. Abbahagytam kilátásaim latolgatását, s felmásztam oda, ahol Farrah-t megpillantottam. Felnéztem. A felettem lévő boltozat a Toronyhoz vezető híd. Ha sikerül felmásznom odáig, már ott is leszek a bejáratnál. Hát, elméletben egyszerűnek hangzik, de mindezt több száz méter magasságban. Ráadásul még úgy, hogy egy hangyányit szédülök is a magasságban. Nem szabad lenézni! Vettem egy nagy levegőt, s neki láttam. Felmásztam az oszlopon, átugrottam a gerendára, majd innét át a szemben lévőre. Itt már a híd tartó pillérén voltam. Leugrottam a platformra, s a széléhez léptem. Most a platform két falán kell felugrálnom a hídig. Inkább gondolkozás nélkül cselekedtem. Átfutottam az egyik falra, majd átugrottam a másikra, majd ismét vissza, s így szép lassan elértem a híd tetejét. Megkapaszkodtam a párkányban, s felhúztam magam. Sikerült. Feljutottam a hídra.
     A bejáratnál szörnyek mozgolódtak. Közöttük hirtelen megpillantottam Farrah-t. Rákiáltottam, majd utána futottam. Mire az ajtóhoz értem, már átbújt egy hasadékon az ajtó mellett. Nem sikerült utolérnem, s az ajtó is zárva volt. A szörnyek levágása nem okozott komolyabb gondot. Az utolsó megmaradt szörny már, szinte visítva menekült, s a hídról a mélybe vetette magát. Szörnyű látvány volt. Viszont most, hogy többen rámentünk a hídra, az megremegett, s egy pillanat alatt leomlott. Nekem éppen sikerült átugranom a bejárathoz. Kifújtam magam, és beleléptem a Homokoszlopba; tanács után várva, merre tovább?
     Más megoldás nem lévén, a torony falán kellett felmásznom. Zászlórudakon és párkányokon kapaszkodtam egyre feljebb. Néhány alkalommal faltól falig ugrással tudtam csak feljebb jutni, mivel nem volt kapaszkodó. Ráadásképpen többször is denevérek támadtak meg. Ezek az idegesítő kis vackok, mindig olyan helyen akaszkodtak rám, ahol könnyűszerrel leeshettem volna. Vigyáznom kellett. Szerencsére mindenütt volt valami lehetőség a zilált külsejű tornyon, amin elértem a torony tetején lévő szobát. Közben egy nagyobb erkélyen újabb csapat szörny várt rám, de a kardnak hála el tudtam bánni velük, majd miután bepillantottam a jövőbe a Homokoszlopnak hála, folytattam utamat egyre feljebb, mígnem elértem a Homokóra kamrája feletti szobát, a Torony tetején.
     Elfogott a rémület, amint beléptem a helységbe. Farrah-t vagy hat monstrum fogta körül, mindegyiküknél, egy-egy majd másfél-két méter hosszú kard. Farrah-n látszott, hogy már nem bírja sokáig. Egyre közelebb került, ahhoz a nagy lyukhoz, melyben le lehetett látni a Homokóra kamrájába. Farrah hirtelen megtántorodott, s egyensúlyát vesztve beleesett a lyukba. Hatalmasat kiáltottam, s levágva a lyuk körül álló szörnyeket, a hasadékhoz ugrottam. A Tőr, melyet Farrah belevágott a padlóba, hogy megtartsa magát, egyre kijjebb csúszott. Majd egy pillanat múlva teljesen elvált a padlótól. Épp idejében ugrottam a lyukhoz, s elkaptam a Tőr pengéjét és megszorítottam. Abban a pillanatban éles fájdalom hasított tenyerembe és éreztem, hogy a vér kicsordul belőle, de nem eresztettem el. Odakiáltottam Farrah-nak, hogy egy kicsit tartson még ki, mindjárt fel húzom. A Tőr egyre mélyebben vágott tenyerembe. Éreztem, már nem sokáig bírom tartani. Csak még egy kicsit! Nem törődtem az egyre erőteljesebb fájdalommal, s megpróbáltam feljebb húzni. Nem sikerült. A Tőr kezdett kicsúszni a kezemből. Próbáltam, nem a karomat emelni, hanem egész testemmel hátrébb mozdulni, de csak azt értem el vele, hogy még jobban bevágta a éle a tenyeremet. Összeszorított fogakkal, szorítottam egyre erősebben a Tőrt. Farrah megszólalt. Ránéztem. A szemében látott nyugalom megrémített. Jaj, ne! Ne csináld, kislány, kérlek ne! Szemembe nézett és halkan azt mondta: - Kakolukia. Elmosolyodott, aztán elengedte a Tőrt. - Farrah!!! � kiáltottam könnyes szemmel. Arcán mosollyal vetette a mélybe magát. Eszeveszett düh kerített hatalmába. A könnyektől szinte vakon estem a szörnyeknek. Nem is néztem, hova ütök, csak ütöttem. Minél nagyobb fájdalmat akartam okozni nekik. Szinte beleőrültem a fájdalomba, amit a szívemben éreztem. Pusztuljatok mind! Kiáltottam a kíntól. Az utolsót is levágtam. Majd a lyukhoz léptem és lenéztem. Ott feküdt Farrah holtan a Homokóra mellett. Letérdeltem és felvettem a földről a vérem áztatta Tőrt. Felálltam és a szökőkútként feltörő Homokoszlopra pillantottam. Vettem egy nagy levegőt, s még egyszer utoljára beléptem. Körülölelt az oly gyűlölt Homok.
     Múltamból láttam képeket. Azok a helyek villantak fel előttem, melyeket bejártam. Ellenségeimet elpusztítottam, de a holtakat nem tudtam visszahozni. Szörnyű tettemet nem tudtam meg nem történté tenni. Elbuktam. Felkeltem és lemásztam a Homokórához.
     Lerogytam Farrah mellé és könnyezve, ölembe vettem még mindig nyugalmat tükröző arcát. Homlokon csókoltam. Felkaptam a fejem. Fém csörrent, s a sarokban megmozdult valami. Odapillantottam. A vezír volt. Görnyedt testét a botjával próbálta megtartani. Felugrottam és hátralöktem. Felkaptam a botját és a torkának szorítottam. Fogai között préselte ki a szavakat: - Add nekem a Tőrt! Add nekem, és én hatalmat adok kezedbe. Tiéd lesz az örök élet. � hörögte. Elengedtem, és a falhoz tántorogtam. Letöröltem könnyeimet. � Örökké élni? Minden, ami enyém volt nincs többé. Mindenki, akit szerettem halott�! � mondtam. Farrah holtában is szép arcára pillantottam, majd így fejeztem be: - Inkább a halált választom. Ellöktem magam a faltól, felfutottam az oszlopra átugrottam a Homokórára, és a Tőrt kezembe kapva belevágtam a Homokóra tetején lévő résbe.
     Elkezdett zúgni a fülem és megdöbbenve vettem észre, hogy az Idő visszafelé pörgött. Eszeveszett gyorsasággal peregtek vissza az események. Aztán egy pillanattal később csend lett szinte Idő előtti csend, s belemerültem a sötétségbe.
     Csepp. Egy apró cseppenés. Majd még egy. És még egy. Majd egyre több. Eső. Eleredt az eső. Hirtelen eszembe villant minden. Kinyitottam a szemem és felültem. Hol vagyok? És mikor? Friss, párás levegő csapott az arcomba. Nyomát sem éreztem a szörnyek mocskos bűzének. Hol vagyok? Körülnéztem. Egy sátorban ültem egy ágyon. Sikerült el sem hiszem! Sikerült! Visszamentem az időben egészen a támadás előtti éjszakáig. Egyedül aznap éjszaka esett. És a táborban vagyok. Valami fénylett az oldalamon. Kezembe vettem. Az Idő Tőr volt az. Aztán egy kép villant az agyamba. Egy gyönyörű, mandulavágású szempár, s pillanattal később a, hozzá tartozó, mosolygó arc. Farrah-é. Farrah arca. Farrah él. Még mindenki él. Sietve felálltam, s kiléptem a sátorból. Majd rohanni kezdtem. Átrohantam az erdőn egészen a megtámadott palotáig. Vagyis majd csak később. Mindegy meg kellett akadályoznom a támadást. Végig rohantam a fal alatt, majd felmásztam az erkélyen és beléptem Farrah szobájába. Ébren találtam. Megfogtam a vállát. Farrah megfordult. � Ne félj tőlem � mondtam neki, majd előhúztam a Tőrt � ez hozzád tartozik. � Az Idő Tőre� - mondta érthető megdöbbenéssel � ez el volt zárva atyám kincstárában, hogyan került hozz�? � Szavába vágtam: - Sokan úgy hiszik az Idő olyan, mint a folyó. Megállíthatatlanul folyik egyetlen irányba. De mind tévedtek. Én láttam az Idő igazi arcát. Ülj le, s én elmondom, ki vagyok, és hogy miért történik mindaz, ami történni fog. Hogy miért vagyok itt. S neki kezdtem�
     �, tehát ezért kellett eljönnöm most hozzád, hogy figyelmeztesselek téged és atyádat: a vezír, pusztulást hoz mindannyiunk fejére és miatta fog romba dőlni mindkettőnk otthona, mindannyiunk élete� A jel egy tüzes nyílvessző lesz, s fellövése után ki fogja nyitni a kapukat. Meg kell akadályoznod, hogy a nyilat kilőjék. Ha nem lesz jel, atyám serege visszafordul és mindannyiunk élete meg lesz mentve. � Te koszos korcs! - hangzott fel mögöttem hirtelen a vezír mély hangja, majd nyugodt hangon folytatta. - A perzsa katona, aki behatolt a maharadzsa lányának szobájába, hogy dicsőséget szerezzen, meg fog halni�a kezeim által.
 - Azt javaslom, menekülj, vagy itt fogsz megdögleni � mondta azzal a gonosz vigyorral az arcán. Előhúztam a kardom és a Tőrt. Most végre szembe kerültem veled. Most majd megbánod, hogy annyi szenvedést okoztál mindnyájunknak. A vezír elnyújtott egy elégedett mosolyt, hogy látta, nem hátrálok meg, és így szólt Farrah-hoz: - Én majd elintézem ezt a betolakodót. � mondta és hátralépett az erkély ajtóhoz. Rászóltam Farrah-ra, hogy bújjon a nagy váza mögé, majd elindultam a vezír felé. Mormolt valamit, majd őszinte megdöbbenésemre előtűnt a szoba közepén, holott, még mindig az erkély ajtónál állt. Rátámadtam az ajtónál állóra. Ütöttem, vágtam, ahogy csak bírtam, mégsem esett semmi baja. Valami varázslat védte. Na megállj csak! A jelenésre támadtam. Ezt már nem védte semmi. Ügyesen harcolt a botjával, kis idő múlva mégis a földön kötött ki. Mikor a földre zuhant, semmivé foszlott. Majd megrökönyödve hallom a vezír mormogását, s újra feltűnt a terem közepén. Farrah a vezírre kiáltott parancsolva, hogy hagyja abba, a vezír csak nevetett rajta. Ha a vezír azt hiszi, hogy sikerül elpusztítania a varázslataival, hát téved. Megmarkoltam a Tőrt és megnyomtam a gombját. Felgyorsultam. A vezír előbb csak elcsodálkozott, majd mikor eltűnt a második jelenés, rémülten mormogta el újból a varázsigét, de ez már nem segített rajta. Könnyűszerrel pusztítottam el a harmadik jelenést, s még tartott a gyorsaságom, az ajtónál állóra ütöttem. A Varázs elmúlt, s a legyengült vezírt kiütöttem az erkélyre. Elszámítottam magam. A vezír felállt, majd kiütötte a lábamat. Földre estem. � Vajon, hogy fog érezni a maharadzsa, mikor megtudja, hogy a lányát megölte ellenségének a fia, szerinted mit fog akkor csinálni? Azt hiszed békében el fogja siratni? Oh, neeem. Seregével üldözni fog benneteket, míg mindannyiótokat el nem pusztítja, saját magával együtt. És most, akarsz még mondani valamit, mielőtt végzek a lánnyal?
     Feltámadt bennem a düh. Felálltam és neki támadtam. Nem számított erre. Megpróbált ugyan védekezni, de egy gyors, jól irányzott vágással végeztem vele. Lerogyott a földre és kilehelte gonosz, eltorzult lelkét.
     Eltettem kardomat. � Ha ez igaz, - szólalt meg Farrah és kijött az erkélyre. � és ő tényleg áruló volt� - Vedd el! � vágtam a szavába és oda nyújtottam neki a Tőrt � vidd vissza atyád kincstárába, s vigyázz rá. � mondtam. Farrah a Tőrre nézett. � Csak megköszönni tudom. De miért találtad ki ezt a fantasztikus történetet? Azt hiszed, gyerek vagyok? Hogy hiszek abban, aminek nincs semmi értelme? � kérdezte értetlenkedéssel. Gyorsan megfogtam, magamhoz öleltem és megcsókoltam. Mint egy idegent, úgy tolt el magától. � Azt mondtam: csak megköszönni tudom. Túl sokat feltételezel rólam. � mondta. Igaza van - gondoltam. Hiszen valójában csak most látott először. Egy idegen vagyok csak. Sóhajtottam, és utoljára, visszatekertem az időt. - �ezt a fantasztikus történetet? Azt hiszed, gyerek vagyok? Hogy hiszek abban, aminek nincs semmi értelme? � kérdezte. Visszagondoltam mindarra, ami történt velünk. Végül csak ennyit mondtam: - Igazad van. Ez csak egy történet. � mondtam és odaadtam neki a Tőrt. Aztán fogtam magam és átmásztam az erkélyről a fára. � Várj! � szólt utánam Farrah � Még a nevemet sem tudom� - Csak hívj így: Kakolukia. � mondtam és lemásztam a fáról és bementem a fák közé. Egy bokor mögül visszanéztem rá. Kezembe vettem az amulettet, amit még a sírban hagyott nekem. Megszorítottam és berohantam az erdőbe�
 





Készítette: Kreitner Tamás 
Igyekeztem minél történetszerűre írni, de ha valakinek valami problémája van, vagy esetleg valahol jobb megoldása van, írja meg nekem s én kijavítom (ha jónak látom J).   Címem: kreitner@vipmail.hu
         Enjoy !